348/6. Új rejtély a hálókocsin — Az ideges utas árnyéka

A sötétköpenyes utas, aki Monsieur Vaneau felé közeledett, olyan gondosan szorongatta a pántolt kistáskát a hóna alatt, mintha az az utolsó reménye lett volna a világon. Arca sápadt volt, tekintete pedig idegesen cikázott a kifelé távolodó Chantenay állomás gázlámpái és a már megkönnyebbült, ám annál kíváncsibb utasok között.
– Ugyan, uram, miért ez a sietség? – kérdezte Monsieur Vaneau udvariasan, egy pillantást vetve a táskára, melyről már-már vibrált a feszültség. – A vonat már elindult, nem kell attól tartania, hogy lemarad valami izgalmasról. Vagy inkább arról, hogy valami izgalmas lemarad önről?
A sötétköpenyes utas megtorpant. Szemei Monsieur Vaneau nyugodt arcára szegeződtek, mintha egy váratlan akadályba ütközött volna. – Csak a fülkémbe sietnék, tisztelt uram. Semmi különös. A levegő kissé fülledt volt ott az imént. – Ezzel megpróbálta volna kikerülni Vaneau-t, de a hálókocsi szűk folyosója nem sok menekülési útvonalat kínált.
– Ó, értem. A levegő. Persze – bólintott megértően Monsieur Vaneau, noha tekintete egy pillanatra sem rezdült meg a táskán. Az elegáns hölgy, aki legyezőjével már egy ideje diszkréten hűsítette magát, most még közelebb hajolt az elegáns úrhoz, valószínűleg egy újabb izgalmas pletyka reményében.
A sötétköpenyes utas homloka gyöngyözött. – Kérem, hadd menjek! Nincs itt semmi látnivaló, csupán egy üzleti útról visszatérő, fáradt utazó vagyok. És ez a táska… nos, ez csupán… – A szavak elakadtak a torkán, miközben tekintete újra a kezében lévő, pántolt tárgyra siklott, mely mintha még nehezebbé vált volna a kényszerű szünetben. A vonat eközben már felvette rendes sebességét, és a sötét, ismeretlen táj suhant el az ablakok előtt, Rousillon felé. Egy új rejtély első akkordja csengett a hálókocsi csendjében.