348/1. A kalapdoboz dallama — Az első rezonancia

A vonat lendületet vett, hátrahagyva Beaumont-sur-Oise peronját. A helyi nyomozók sötét alakja eltűnt a távolban, magukkal víve az-uj-utas sápadt figuráját. A fülkében enyhe megkönnyebbülés hulláma söpört végig. Az-elegans-holgy finoman megigazította selyemsálát, mintha most rázott volna le magáról egy láthatatlan terhet. Az-elegans-ur elégedetten kortyolt teájába, melynek gőze épp csak annyira lengett, hogy elfedje a pillanatnyi feszültség utolsó maradványait.
Laurent kalauz belépett a fülkébe, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Arcán keveredett a fáradtság és a büszkeség, amiért a „zajos remény” rejtélye megoldódott.
„Monsieur Vaneau,” – kezdte, hangjában egy csipetnyi ünnepélyesség. – „Meg kell mondanom, a maga éleslátása… lenyűgöző. Ki gondolta volna, hogy egy modern művészeti installáció valójában ennyire… kézzelfogható bűntényt takar?”
Monsieur Vaneau, aki épp az ablakon át figyelte az elsuhanó tájat, lassan elfordult. „Laurent, a művészet és a bűnözés határa néha meglepően vékony, különösen, ha a művészeti alkotás… csörög. De ne feledje, az Ön figyelme volt az, ami először felfigyelt a diszharmóniára.”
A kalauz elmosolyodott. „Igen, a zörgés! Soha többé nem nézek a csomagokra ugyanolyan füllel. Már-már azt hittem, valaki egy egész zenekart akar csempészni, csak épp mindent fémből.”
Vaneau úr szája sarkában apró mosoly jelent meg. „A fémből készült zenekar, az valóban érdekes koncepció lenne. Bár a törvénykönyv dallama sokkal kevésbé szórakoztató, mint egy avantgárd koncert.”
Laurent kalauz bólintott, majd tekintete a folyosón elhaladó utasokra tévedt. „Úgy tűnik, ismét sok az új arc. Reméljük, ők békésebb dallamokat hoznak magukkal.”
Azonban éppen ekkor haladt el a fülke előtt az-uj-kalapos-utas, aki egy túlságosan nagy, de furcsán könnyű, díszes kalapdobozt szorongatott. A doboz, valahányszor a hölgy mozdult, tompa, de kitartó zörgő hangot adott ki, mintha belül valami apró, szabálytalan tárgy utazott volna. Laurent kalauz pillantása megakadt rajta, és szeme egy pillanatra tágra nyílt, amint az iménti lecke visszhangja megütötte fülét.
Vaneau úr tekintete találkozott a hölgyével, aki zavartan elkapta a pillantását, majd sietősebben haladt tovább a folyosón. Az-elegans-holgy és az-elegans-ur észre sem vették a rövid jelenetet, ők már a következő állomás, Chantelle környéki látnivalókról csevegtek.
Laurent kalauz Vaneau úr felé fordult, de a detektív már ismét az ablakon át kémlelt, arcán ugyanaz a higgadt kifejezés. „Nos, Laurent,” – mondta Vaneau, mintha csak az időjárásról beszélne. – „A remény, úgy tűnik, szereti a zajt. És a kalapdobozok mostanában igen… tágasak.”