347/10. A zajos remény — A törvény dallama

Monsieur Vaneau szavai, mintha egy finoman hangolt óramű részei lennének, pontosan a helyükre kerültek. Az-uj-utas arca egyre lilábbá vált, a „remény” csörgése pedig mintha valamilyen kínos hallgatást szakított volna meg. Az elegáns hölgy már nem is próbálta leplezni érdeklődését, míg az elegáns úr aprólékosan megfigyelte a csomag minden rezdülését, mintha a vászon ráncaiban rejlene a válasz.
„És vajon mi történik, ha a „művész szabadsága” ütközik az utazás biztonságával, vagy éppen… a törvényeivel?” – kérdezte Vaneau úr, de nem várta meg a választ. Ehelyett lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta. Egy pillanatig nézte. – „Pontosan tizenkét perc múlva Beaumont-sur-Oise állomásra érkezünk.”
A mondat, egyszerűségében is, olyan súllyal hatott, mintha hirtelen egy súlyos ólomnehezék zuhant volna a kifeszített idegszálakra. Az-uj-utas gyomrában valami összerándult. „Uram, nem értem! Mi… mi köze ennek a reményhez, vagy éppen az érkezéshez?” – próbálkozott, hangja már alig volt több, mint halk nyikkanás.
Monsieur Vaneau nyugodtan visszatette óráját. „Nos, a remény ritkán zörög ilyen furcsán, mintha… nos, mintha egy tucat hamisított aranyérme próbálna modern művészetnek álcázni magát. Amit a Miremont-i ügy után Laurent kalauz figyelt meg, az nem egy szimfónia, hanem egy nagyon is valóságos dallam. A félrevezetés az volt, hogy Ön a „kortárs szellem csörgő szimfóniájának” adta ki ezt a zajos csomagot, holott a valódi dallamot a törvénykönyv fogja eljátszani. Az apró részlet, ami elárulta az igazságot, az a csörgés egyenetlensége volt. Egy fémgyűrű másképp zörög egy üres dobozban, mint… mint egy halom hamisítvány.”
Éppen mielőtt Vaneau úr kimondhatta volna az elkövető nevét, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek, az utasok meglepetten kapaszkodtak. A szerelvény lassan, komótosan begördült Beaumont-sur-Oise állomásra. Az ajtók kinyíltak.
A peronon már várakoztak a helyi nyomozók. Kettő belépett a fülkébe. A vezetőjük röviden körbenézett. Majd az-uj-utas felé fordult: „Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamisítványok birtoklása és terjesztése ügyében.”
„…amik Miremont-ban találkoztak volna a törvénnyel, ha Laurent kalauz figyelme nem terelődött volna át erre a… zajos reményre” – fejezte be Vaneau úr, mintha csak egy pontot tett volna egy hosszú mondat végére.
Az-uj-utas sápadtan követte a nyomozókat. Az elegáns hölgy megkönnyebbülten felsóhajtott, az elegáns úr pedig elégedetten bólintott. Laurent kalauz, aki az előtérben állt, fellélegzett. Néhány utas leszállt, mások felszálltak. Egy fiatal nő, aki egy túlságosan nagy, de furcsán könnyű kalapdobozt szorongatott, Vaneau úr fülkéje előtt haladt el, és tekintetük egy pillanatra találkozott. Vaneau csak figyelt.
A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé.