347/8. A vászonba burkolt rejtély — Az első gombolyag

Az Intercontinental Express lassan, de határozottan szedte a kerekét Miremont állomásról. A peronon hagyott zűrzavar, a csengőkkel együtt távozó „energikus úr” már csak egy távoli emlék volt, ahogy a táj elsuhant az ablakok előtt.
Monsieur Vaneau, miután diszkréten leplezte elégedettségét a rendőrség hatékonysága felett – vagyis a sajátjával –, figyelmét a frissen felszállt utasokra fordította. Az egyikük, egy fiatalos, de kissé zilált úriember, akit a zanza „az-uj-utas”-ként emleget, épp egy túlságosan is nagy, vászonba burkolt csomaggal bajlódott. A csomag feltűnően könnyűnek tűnt a méretéhez képest, és ahogy az úriember a folyosón egyensúlyozott vele, furcsán zörgött.
„Érdekes melódia” – jegyezte meg Monsieur Vaneau szárazon, anélkül, hogy az új utasra nézett volna. Csak a délutáni napfényben szálló porszemeket figyelte.
Az úriember, akinek arca a ‘hopeful’ (reményteljes) jelző ellenére is kissé vöröslött az erőlködéstől, megakadt. „Uram?” – kérdezte, majd egy zavart mosollyal hozzátette: „Ó, ez? Csak… csak a remény súlya, uram! Utazásra kész dallamok!” A csomag ekkor egy huppanással, de még mindig feltűnő könnyedséggel, a folyosó melletti ülésre került.
„A remény néha különös hangokat ad ki, ha rosszul van csomagolva” – reflektált Vaneau, továbbra is a tájat fürkészve. „És a dallamok is. Különösen, ha… nem egészen azt adják, amire számítunk.”
Az elegáns hölgy, aki eddig csak diszkrét fellélegzéssel kommentálta az előző eseményeket, most kissé felhorkant. Az elegáns úr pedig, aki korábban a plafont tanulmányozta, most a vászonba burkolt csomagot méregette, mintha az azonnal leleplezné titkait. Az Intercontinental Express eközben továbbra is robogott, egy új, meg nem nevezett dallam felé, melynek első, diszkrét zöreje épp most ütötte fel a fejét. A következő állomás, Chambord, egyre közelebb volt, és Monsieur Vaneau sejtette, hogy a csend nem tart majd sokáig.