347/7. A csörgő titkok — Az elfogott dallam

A vonat fékei halk szisszenéssel szólaltak meg, mely hang mintha éles vágás lett volna az energikus úr térdén zörgő, féktelen csengő-szimfóniában. A férfi tekintete vadul cikázott Vaneau úr és az ablak között, mintha egy merész szökési tervet fontolgatna, amit remegő térdei azonban nyomban megcáfoltak.
„De… de ez tévedés!” – nyögte, hangja egyre vékonyabbá válva. – „A csengők… ők csak… túl vidámak! Miremont-ban megállni? Ez egy rossz vicc! Én csak… a muzsika kedvéért utazom!”
Monsieur Vaneau, mintha észre sem venné a pánikba esett férfi utolsó, kétségbeesett fellángolását, nyugodtan zsebóra után nyúlt. Az elegáns ezüst tárgy finoman koppant, ahogy kinyílt, feltárva a számlap nyugodt, de határozott ígéretét. Egy pillanatra mélyen belenézett, majd felemelte tekintetét, melyben egy apró, száraz mosoly jelent meg.
„Pontosan nulla perc múlva Miremont állomásra érkezünk” – jelentette ki, hangja cseppet sem rezdült. – „A szabadságra vágyó csengőknek, úgy tűnik, lejárt az ideje. És a hamisítványoknak is.”
Ahogy szavait kimondta, a vonat egy utolsó, hosszú szisszenéssel, apró rántással megállt. Az ajtók egy enyhe zökkenéssel kinyíltak, és a peronon álló alakok azonnal láthatóvá váltak. Két helyi nyomozó, komoly, megkérdőjelezhetetlen arccal, belépett a folyosóra. A vezetőjük, egy zömök, bajuszos férfi, egyenesen az energikus úrra nézett, aki addigra már csak egy remegő halmaz volt a csörgő bőrönd mögött.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, hamisítás és a nagyközönség megtévesztésének ügyében” – mondta halkan, de határozottan, a hangja minden zörgést elnyomott.
Vaneau úr lassan, mintha csak most fűzné hozzá a gondolatmenet végét, folytatta: „Mint mondtam, a tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek. Különösen, ha egy egész bőröndnyi hamis, „szabadságra vágyó” csengővel utaznak.”
Az energikus urat, aki a bőröndjével együtt továbbra is csengett-csörgött, elvezették. Az elegáns hölgy látványosan fellélegzett, az elegáns úr pedig végre leeresztette a tekintetét a plafonról, valószínűleg azon tűnődve, miért nem volt képes ő maga ilyen gyorsan cselekedni. Néhány utas leszállt, mások felszálltak, egyikük egy túlságosan is nagy, gyanúsan könnyű, vászonba burkolt csomaggal. Monsieur Vaneau csak figyelte a nyüzsgést, egy pillanatra megállapodva az új utas csomagján. Az ajtók becsukódtak, és az Intercontinental Express lassan elindult, a csengők zöreje nélkül, a következő állomás felé. Valami új kezdődött.