347/4. A csörgő titkok — A sürgető ütem

A vonatszerelvény, mintha önmaga is sürgetné a megfejtést, egyre gyorsabban robogott Beauval felé, a csörgés pedig már-már fájdalmasan harsány ütemre váltott. Az energikus úr, homlokán már egész kis patakocskákban gyöngyöző verejtékkel, a bőröndöt a térdei közé szorította, mintha ez megakadályozhatná a mechanika önálló életét.
„Hát, ha ez a modern művészet,” – jegyezte meg az elegáns úr, már kissé rekedtes hangon – „akkor a klasszikus csendnek sokkal nagyobb rajongótábora akadna.”
Az elegáns hölgy csak elhalóan bólintott, tekintetében a finom kétségbeesés jeleivel.
„Előfordul,” – szólalt meg Vaneau úr, nyugodt hangja áthatolt a zajszőnyegen. – „hogy a művészet leginkább a művész számára érthető. Különösen, ha a mű alkotóelemei maguk is rejtegetnek valamit. Laurent, kedves kalauz, ön szerint is egy kissé túlságosan is… *precíz* ez a zenei betét?”
Laurent, aki eddig csak bizonytalanul toporgott, megkönnyebbülten kapta el Vaneau úr tekintetét. „Monsieur Vaneau, azt kell mondanom, a Miremont-ban elkövetett hamisítási ügyek után az ember már minden szokatlan hangot gyanúval fogad. De ez… ez valóban rendhagyó. Mi lehet benne, ami ilyen dallamot produkál?”
Az energikus úr reménykedve nézett Laurent-ra, majd Vaneau-ra. „Ó, semmi különös! Csak néhány csecsebecse, amolyan úti emlékek! Néhány apró… kis csengő. Az én kis gyűjteményem!”
Vaneau úr lassan, szinte megfontoltan nézett az energikus úrra, majd a bőröndre. „Egy csengő gyűjtemény, ami ennyire ritmikusan produkálja magát egy mozgó vonaton, miközben tulajdonosa megpróbálja elhallgattatni? Az már valóban figyelemre méltó előadás. Miért hallgatna el egy *valódi* csengő, ha a gazdája megkérné?”