347/3. A csörgő titkok — A hamis dallam

Az energikus úr elvörösödött Vaneau úr szavaira. Egy újabb, reménytelen kísérletet tett: megmozgatta a bőröndöt, mintha a rejtélyes mechanikát kiiktathatná. A csörgés ekkor egy furcsa, szaggatott ütemre váltott, mint egy rosszul beállított metronóm, csak erősítve az elegáns utasok finom szenvedését.
„Nos,” – szólalt meg az elegáns úr, finomra húzva száját. – „Ez a gyűjtemény valóban gazdagabb, mint azt elsőre gondolnánk. Szinte elbeszél egy történetet, nemde?”
Az elegáns hölgy egy sóhajjal válaszolt, amely alig volt hallható a csörgés kakofóniájában. „A történetek néha jobban hangzanak csendben, kedvesem.”
Vaneau úr lassan biccentett. „Valóban. És egy ilyen komplex ‘ritmusérzék’ azt sugallja, a tartalom nem csupán véletlenszerű csecsebecsék gyűjteménye. Inkább egy gondosan összeállított,… nos, *zenekar*.” Tekintete ismét a táska oldalán lévő, alig észrevehetően billegő zárra vándorolt.
Ekkor Laurent, a kalauz, feltűnt a fülke ajtajában. „Minden rendben van?” – kérdezte, bár a kérdés inkább formalitásnak tűnt a harsány hangzavarban.
„Kitűnően,” – felelte az energikus úr, akinek homlokán már gyöngyözött a veríték, miközben újra megpróbálta stabilizálni a bőröndöt. – „Csak egy kis ‘zenei betét’. Nem ért mindenki a modern művészethez, igaz?”
Laurent megpróbált udvariasan elmosolyodni, de tekintete Vaneau úron időzött, keresve iránymutatást. A kalauz tudta, Vaneau úr szavai ritkán csak szavak. A vonat egy hosszú, elnyújtott íven robogott, és a csörgés valósággal elnyelte a gondolatokat. Beauval felé haladva a ritmus egyre sürgetőbbé vált, mintha maga a vonat is siettetné a titok felfedését.