347/2. A csörgő titkok — A ritmusérzék

Az energikus úr, mintha teljesen immunis lenne a saját maga által keltett ritmikus zajra, rutinos mozdulattal helyezte fel csörgő bőröndjét a poggyásztartóra. Minden egyes vonatszaggatás újabb apró, fémes panaszok szimfóniáját csalta elő a kofferből.
„Uhh… jó napot!” – köszönt aztán, miközben bőröndje még egy utolsó, hosszas csörrenéssel nyugtázta a helyét. – „Remélem, nem zavartam a mélyenszántó gondolataikat.”
Az elegáns úr összenézett a hölgyével. „Dehogyis,” – felelte udvariasan, bár a hangjában halványan ott vibrált a megdöbbenés. – „Inkább inspirációt nyújt, mondhatni. Egy ritmikus felütést a naphoz.”
„Igen, a zenei tehetség nem ismer határokat,” – tette hozzá az elegáns hölgy, miközben finoman megigazította a sálját. – „Különösen, ha az ember ilyen meggyőzően képes megszólaltatni a poggyászát.”
Monsieur Vaneau, akinek tekintete mintha már régóta elemezte volna a csörgő koffert, lassú, gondos mozdulattal elővett egy jegyzetfüzetet. „Valóban. A poggyász szónokibb lehet, mint a tulajdonosa. Különösen, ha ennyi mondanivalója van a tartalmáról.”
Az energikus úr zavartan elmosolyodott, majd megpróbálta megpaskolni a bőröndjét, mintha azzal elhallgattathatná. Ez azonban csak még több csörgést eredményezett. „Ó, ez? Csak a gyűjteményem. Apró csecsebecsék, ajándékok az unokaöcsémnek. Nagyon szereti a… nos, a különleges hangzású tárgyakat.”
„Akkor bizonyára kiválóan szórakozik majd,” – jegyezte meg Vaneau úr, de tekintete már nem az unokaöcsi lelki világát fürkészte, hanem a bőrönd zárját, mely mintha kissé lazának tűnt volna. – „Különösen, ha a Beauval állomás felé vezető úton végig ilyen koncertekkel szórakoztatja őt.”
Az elegáns hölgy és az elegáns úr diszkréten egymásra pillantottak, miközben a vonat egyre gyorsabban robogott Beauval felé. A csörgés folytatódott, most már a vonat mozgásának ütemére, mintha a szerelvény is bekapcsolódott volna a rejtélyes dallamba.