347/1. A csörgő titkok — Az első csörgés

A vonat lassan kigördült Miremont állomásáról, hátrahagyva a helyi hatóságokat és a már leleplezett térkép-hamisítót. A fülke, amely még halványan őrizte az öreg pergamen és a frissen feltárt igazság illatát, fokozatosan visszatért megszokott zsongásához.
„Nos, Monsieur Vaneau,” – szólalt meg az elegáns hölgy, aki lassan visszanyerte reményteli arcvonásait. – „Azt hiszem, a térképészet néha sokkal veszélyesebb szakma, mint azt gondolnánk. Különösen, ha valaki víztornyokat rajzol egy olyan korba, ahol még csak kutat sem ástak.”
Az elegáns úr halványan elmosolyodott. „Valóban. A jövőbe látás képessége, vagy inkább annak hiánya, olykor kellemetlen következményekkel jár a kortársak számára.”
„A történelemnek megvan az a kedves szokása, hogy ragaszkodik a tényekhez. Különösen azokhoz, amelyeket betonból építenek.” – mondta Vaneau úr, tekintetével a távolodó Miremont állomás felé intve. Higgadtsága most is zavarba ejtően tökéletes volt.
Éppen ekkor egy energikus úr lépett be a fülkébe, akinek bőröndje minden lépésnél gyanúsan csörgött, mintha egy tucatnyi kisméretű harangot hordozna. Vaneau pillantása megállapodott rajta. Az elegáns hölgy felvonta a szemöldökét.
„Micsoda zene!” – jegyezte meg az elegáns hölgy, inkább a meglepetéstől, mint az elragadtatástól. – „Úgy tűnik, nem hagyhatjuk el a vonatot anélkül, hogy valami új hangzavar ne érne minket.”
Vaneau úr elmosolyodott. „Valóban. Úgy tűnik, minden utazás tartogat valamilyen dallamot. Kérdés, hogy ez most egy ünnepi kórus, vagy inkább egy vészjósló szimfónia első taktusai.” Tekintete egy pillanatra Laurent kalauzra siklott, aki a folyosón épp egy gombot igazított az egyenruháján, majd visszatért az új utas csörgő bőröndjéhez. A vonat eközben felgyorsult, és elindult Beauval állomás felé, magával víve a frissen érkezett rejtély első, apró, de annál hangosabb ígéretét.