346/6. Az antik térkép — A vizes torony rejtélye

Laurent kalauz, mintha csak egy rejtélyes jelre várt volna, éppen ekkor nyitott be a fülkébe, felmérve a feszült csendet. Monsieur Vaneau azonban nem rá figyelt. Nyugodt mozdulattal elővette régi ezüst zsebóráját, kinyitotta, és egy pillanatig mélyen a számlapra meredt.
„Pontosan öt perc múlva Miremont állomására érkezünk” – jelentette ki higgadtan, anélkül, hogy levenné tekintetét az órájáról. „És mielőtt valaki az időjárást kezdené kommentálni, engedjék meg, hogy összefoglaljam a kirakós darabjait.”
Az elegáns hölgy sóhajtva, de mégis kíváncsian nézett Vaneau-ra. „Nos, Monsieur, a hallgatás arany, de az igazság… az gyakran szórakoztatóbb.”
„Valóban, Madame” – bólintott Vaneau. „Mi történt? Egy térkép, amely egy elfeledett ígéretet hordozott. Mit hitt mindenki? Azt, hogy ez az ígéret ősrégi, éppen olyan, mint a pergamen maga. Mi volt a félrevezetés? Az, hogy a papír öregedése nem feltétlenül garantálja a rajta lévő információk korát.” Tekintete az új utasra szegeződött.
„És melyik apró részlet árulta el az igazságot?” – kérdezte Monsieur Vaneau, egy szikrát sem mutatva abból a felindulásból, ami a fülkében tapintható volt. „Nos, a tévedés azzal a bizonyos útjelző kereszttel kezdődött, amely egy vadonatúj víztoronyra mutatott. Egy víztoronyra, amely, mint kiderült, mindössze három éve épült. Az antik térkép alkotója vagy zseniális jövőbe látó volt, vagy… egyszerűen csak egy nagyon ügyes hamisító, aki elfelejtette ellenőrizni a helyi építészeti ütemtervet.”
Ahogy Vaneau utolsó szavai elhaltak, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrenése, táskák zörgése hallatszott, miközben a szerelvény lassan, rángatózva begördült a Miremont állomásra. Az ajtók fülsiketítő szisszenéssel nyíltak ki, és a peronról azonnal két morcos arc nézett be. A helyi főfelügyelő, akinek az arca a düh vörösét öltötte, belépett, mögötte két helyi nyomozóval.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, Monsieur, a hamisítás és az utazók megtévesztésének ügyében” – harsogta a főfelügyelő, és rámutatott az új utasra, aki sápadtan, némán állt. Vaneau eközben befejezte a mondatot, mintha meg sem szakították volna: „…aki egyébként nem más, mint maga, Monsieur Lefevre, a kortárs térképész, akit korábban már eltiltottak a szakmájától, csak épp ezt a kis apróságot felejtette el elmesélni nekünk.” Az új utast elvezették. Néhány utas leszállt, mások pedig felszálltak, egyikük egy olyan bőrönddel, amiből gyanúsan sok csörgés hallatszott. Vaneau úr csak elmosolyodott. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény elindult a következő állomás felé.