346/5. Az antik térkép — A kirakós hiányzó darabja

Az elegáns hölgy felvonta a szemöldökét, amint belépett a fülkébe, és mérgesen végigmérte a szorongó új utast. „Ha jól látom, drágám, megint feltartják az urakat a meséikkel” – jegyezte meg élesen a kísérőjének, aki bosszúsan bólintott, miközben a súlyos bőröndöt a csomagtartóra emelte.
„Ugyan, Madame” – szólt közbe Vaneau úr a megszokott, derűs nyugalmával. „A történeteknek megvan az a tulajdonságuk, hogy szeretik a jó társaságot. Különösen, ha egy olyan térképről van szó, amelyen a feliratok gyanúsan friss tintával íródtak.”
Az új utas felcsattant, hangjában mély felháborodással. „Ez felháborító! Maga szerint én hamisítványt hordok a zsebemben? Ez az ígéret nemes és régi!”
„A papír valóban régi, Monsieur” – válaszolta Vaneau, éles tekintetét a szétnyitott pergamen sarka felé fordítva. „Ám a térképet rajzoló kéz nem számolt azzal, hogy az azon szereplő útjelző kereszt egy olyan víztoronyra mutat, amelyet mindössze három éve építettek. Egy elfeledett ősi örökséghez mérten ez meglehetősen előrelátó építészeti bravúr lenne.”
Az elegáns úr hirtelen elhűlve meredt a papírra, míg az új utas arca végleg elveszítette maradék színét. A folyosón megcsillantak a közeledő állomás fényei, és Laurent kalauz léptei visszhangoztak a fülkeajtó előtt.