346/4. Az antik térkép — Ígéretek súlya

A vonat felhorkant, majd egy utolsó, mélyet sóhajtva megállt. A gőzfüggöny eloszlott, és a fülke ablakán át Montaigne állomás nyüzsgő élete tárult fel: a szokásos sürgés-forgás, portások kiabálása és a mozdony füstös lehelete. Vaneau úr, mit sem törődve a külső zűrzavarral, csak a szemöldökét húzta fel egy árnyalatnyit, mintha a hangjegyeket rendezné el egy bonyolult dallamban.
„Ah, az ígéretek,” morogta, tekintetével az utasra meredve, akinek ujjai továbbra is idegesen markolták a térkép sárgult szélét. „Érdekes dolog, Monsieur. Főleg, ha valaki más nevében teszik, és még érdekesebb, ha egy pergamenlapra van ráírva. Képzelje csak, egy régi ígéret, talán egy elfeledett szerelmi vallomás, vagy egy kincsesláda elrejtésének receptje, ami végül csak egy mély lyukba vezet a kerti WC mögött.” Vaneau úr halványan elmosolyodott, mintha egy régi, kedves emlék jutott volna eszébe, amely valószínűleg egy vicc volt.
Az utas, akinek arca sápadt volt, mint egy rossz kártyalap, felnézett. „De ez nem afféle triviális ígéret! Ez a kulcs! A kulcs egy… egy örökséghez, ami túlmutat a puszta anyagiakon, Monsieur! Ezt be kell teljesítenem!” A hangja már nem vibrált olyan meggyőzően, mint korábban, inkább egy eltévedt kiscica nyávogására hasonlított.
„A kulcsoknak néha az a rossz szokásuk, hogy nem a megfelelő zárat nyitják,” mondta Vaneau úr, hangjában némi játékos iróniával. „Vagy ami még rosszabb, egy olyan zárat, amit senki sem akart kinyitni. Például egy régi, rozsdás kályhaajtót, tele pókhálóval és csalódással. Netán egy üres gardróbszekrényt, amit egykor egy titokzatos nagynéni rejtélyes örökségnek nevezett.”
Az utas bizonytalanul elengedte a térképet. Hirtelen kevésbé tűnt eltökéltnek. „Akkor Ön szerint ez… ez nem több, mint egy… egy rossz vicc?” Vaneau úr felemelte a szemöldökét. „Ó, dehogyis. A humor nem mindig szándékos, Monsieur. Néha a történelem is remek komédiákat ír, anélkül, hogy tudná. A kérdés az, hogy Ön hajlandó-e nevetni a csattanóján, vagy inkább dühösen kénytelen lesz eldobni a jegyét, miután rájött, hogy a ,titkos út’ valójában a helyi piacra vezet, ahol olcsó, de hamisított térképeket árulnak.”
A peronon egy elegáns hölgy (az-elegans-holgy) szállt fel, éppen Vaneau úrék fülkéje felé tartva, reménytelien nézett körül. Mellette egy úr (az-elegans-ur) segített neki a poggyászával, mintha egy titokzatos utazás első lépéseit tennék meg. Az utas arca még sápadtabb lett. „Én… én nem dobtam volna el semmit. Nekem be kell tartanom, amit ígértem.” Vaneau úr egy pillanatra elgondolkozott, majd elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a kattogó mutatókat. „Pontosan hét perc múlva Verrieres állomásra érkezünk.”