346/1. Az antik térkép – Egy új utazó árnyéka

Az elegáns úr, aki addig csupán a távcsövén keresztül látta a világot, most szemeit tágra nyitva bámulta a peron felé, ahol a fiatal hölgyet elvezették. Mintha az imént hallott dallam – a csörgő dobozok hamisítványainak igazi hangja – épp az ő fülében csengett volna utoljára. „A valóság néha hangosabb, mint a zenélőórák legbonyolultabb szerkezete is,” jegyezte meg Vaneau, anélkül, hogy különösebb hangsúlyt adott volna szavainak.
A peronon nagy volt a sürgés-forgás. Néhány utas, akik nyilván Valcourt-ban szándékoztak maradni, sietősen leszálltak, magukkal víve kisebb-nagyobb csomagjaikat. Helyükre újak érkeztek, a szokásos, megfontolt léptekkel, vagy épp ellenkezőleg, türelmetlen sietséggel. Egyikük, egy középkorú úriember, akinek karja alatt egy tekintélyes méretű, kopottas, ám gondosan összehajtogatott antik térkép lapult, épp Vaneau mellé érkezett. A térkép széléről lógó, finom selyembojtok árulkodtak arról, hogy nem egy egyszerű útikönyvről van szó.
Az úriember leült, és azonnal, szinte túlságosan is átható pillantással kezdte méregetni Vaneau-t. Vaneau, aki épp a tájra emelte tekintetét, érezte a figyelmet, de nem mozdult. Személyes terének ilyen jellegű felmérése ritkán maradt észrevétlen előtte, és még ritkábban maradt következmény nélkül, legalábbis a saját, belső vizsgálódása szempontjából.
„Érdekes a táj, nemde?” – szólalt meg az úriember, hangjában egy leheletnyi, de észrevehető kíváncsiság. A térképet maga elé tette, mintha csak arra használná, hogy elfedje valódi szándékát.
„Minden táj érdekes, ha kellő figyelemmel szemléli az ember,” – felelte Vaneau, tekintetét továbbra is az elsuhanó fákra szegezve. „Azonban a részletek gyakran a legkevésbé várt helyen rejtőznek.”
A vonat ajtajai ekkor csikorogva becsukódtak, a fékezőrendszer zaja lassan elhalt. A szerelvény új lendületet vett, elhagyva Valcourt állomását, és a következő, még ismeretlen célállomás felé robogott. Valószínűleg Champlain felé. Vaneau egy pillantást vetett a térképpel ülő úriemberre. A térkép, amelyet az úriember most már szinte simogatott, furcsán ismerősnek tűnt. Mintha már látta volna valahol, talán egy régebbi, poros könyv lapjain, vagy egy elfeledett múzeum csendes sarkában. De ez a mostani… ez túl új volt ahhoz, hogy régi legyen. Vagy túl régi ahhoz, hogy valójában új legyen. A következő dallam már a levegőben volt, csak még senki nem hallotta tisztán.