345/3. A csörgő kincsek — A dallam vége Valcourt-ban

Vaneau elgondolkodva bólintott. „Zenélőórák,” – ismételte meg, a hangjában halvány érdeklődés rezonált. „És feltételezem, hogy ezek a rejtélyes ‘mások’ sokkal izgalmasabb dallamokat ígérnek, mint a megszokott óraszerkezetek?”
A fiatal hölgy egy pillanatra elhallgatott, arcán átsuhant egy árnyék. „Nos, Monsieur,” – kezdte, majd kissé zavartan tette hozzá, „azok… azok a dobozok talán egy kicsit túl izgalmasak. Nem valódi dallamok ezek, inkább… egyfajta figyelmeztetés. Azt mondták, csak akkor nyissam ki őket, ha feltétlenül muszáj.”
Az elegáns úr eközben letette a távcsövét, és Vaneau felé fordult. „Figyelmeztetés? De kitől és miért? A kincsek általában örömöt hoznak, nem aggodalmat.”
Vaneau halványan elmosolyodott. Elővette régi ezüst zsebóráját, és lassan, megfontoltan kinyitotta. A finom kattanás betöltötte a fülkét. „Pontosan hét perc múlva Valcourt állomásra érkezünk,” – mondta nyugodtan, anélkül, hogy levenné a szemét az óra számlapjáról. A fiatal hölgy arca elsápadt. „És ebben a hét percben,” – folytatta Vaneau, most már a hölgyre emelve tekintetét, „elmondom, miért csörögnek olyan különlegesen azok a dobozok.”
„A zenélőórák,” – magyarázta Vaneau, hangja halkan, de tisztán csengett a gyorsuló vonat zajában. „Valóban gyönyörű darabok lehetnek, de a *másik* csörgés… az nem mechanikus zene. Az egy vékony, finom drótháló rezdülése, ami a gondosan becsomagolt, mégis törékeny papírtekercseket tartja össze. Papírtekercseket, amelyeken egy híres festőművész, Monsieur Dubois rég elfeledett vázlatai találhatóak. Vázlatok, amelyekről azt hitték, mind elvesztek, de most úgy tűnik, gondos kezek éppen hamisítványokat készítenek belőlük.”
A fiatal hölgy felugrott a helyéről. „Ez rágalom! Én csak egy egyszerű gyűjtő vagyok, utazom és viszem a kincseimet!”
„Kincseket, melyek valójában egy kiterjedt hamisítási hálózat szállítmányai,” – fejezte be Vaneau. „A csörgés nem más, mint a rosszul rögzített szállítmány apró, de árulkodó hangja. A félrevezetés az volt, hogy zenélőóráknak hitte mindenki, de az igazság abban a kis, élesebb, sziszegő hangban rejtőzött, ami minden egyes kanyarban felerősödött.”
Ekkor a vonat hirtelen nagyot fékezett, poharak csörrentek, és egy pillanatra mindenki előre lendült. A szerelvény rántva gurult be a Valcourt állomásra. Az ajtók kinyíltak. A peronon már várakoztak a helyi nyomozók. A Valcourt-i rendőrbiztos, aki sápadtan és határozottan lépett be a fülkébe, röviden körbenézett, majd egyenesen a fiatal hölgyhöz fordult.
„Letartóztatom Önt, kisasszony, a törvény nevében, nagyszabású műkincs-hamisítás ügyében.”
Vaneau, mintha mi sem történt volna, nyugodtan fejezte be a mondatát: „…és a tegnap éjjel eltűnt Dubois vázlatok ügyében is.”
A fiatal hölgyet elvezették. Az elegáns úr megdöbbenten nézett utána. Néhány utas leszállt, mások felszálltak. Egy úriember, aki egy különösen nagy, antik térképpel a kezében szállt fel, éppen Vaneau mellé ült. Kissé túl kíváncsinak tűnt. Vaneau csak figyelte. A vonat ajtajai becsukódtak. A szerelvény elindult a következő állomás felé.