345/2. A csörgő kincsek — Titokzatos dallamok Valcourt felé

Vaneau egy pillanatra elmosolyodott. „És vajon ezen dallamoknak van-e valamilyen partitúrája, kisasszony?” – kérdezte, pillantását a csomagtartó felé emelve, ahol a dobozok, mintha egy láthatatlan karmester pálcájára várnának, most kissé csendesebben várakoztak. „Vagy csupán a véletlen műve ez a szimfónia?”
Az elegáns úr, akinek távcsöve még mindig a kezében pihent, most a dobozok felé fordította azt, mintha egy ritka madárfajt fedezne fel bennük. „Feltűnő darabok,” – mormogta, bár az ember nem volt biztos benne, hogy a lencsék valóban segítenek-e a csörgés analizálásában. „De miért ennyire… vokálisak?”
A fiatal hölgy, aki most már kényelmesen elhelyezkedett, büszkén húzta ki magát. „Nos, Monsieur, ahogy mondtam, kincsek! És mint minden igazi kincs, ezek is szeretik hallatni a hangjukat, különösen, ha valaki megpróbálja elrejteni őket.” Egy huncut mosoly futott át az arcán. „Néhányukban régi, kézzel készített zenélőórák vannak, másokban pedig… nos, azokat még én sem merem felnyitni egy hosszú utazás kellős közepén.”
Vaneau elgondolkodva bólintott. „Zenélőórák,” – ismételte meg, a hangjában halvány érdeklődés rezonált. „És feltételezem, hogy ezek a rejtélyes ‘mások’ sokkal izgalmasabb dallamokat ígérnek, mint a megszokott óraszerkezetek?”
A vonat ritmusa eközben egyre gyorsult, mintha ő maga is kíváncsi lenne a dobozok titkaira. A csörgés hol felerősödött, hol elhalkult, de sosem szűnt meg teljesen. Valcourt állomás felé robogva, a dobozok mintha már egy bonyolultabb, összefüggőbb ütemet játszottak volna, jelezve, hogy a rejtély mélyebben gyökerezik, mint azt elsőre gondolná az ember.