Nyomozás az InterContinental expresszen · Mr. Poliniak
287/8. A kulcs árnyéka — Chantilly felé
Monsieur Vaneau most már tétovázás nélkül az ezüst zsebórája után nyúlt. Lassan kinyitotta, és egy pillanatig nézte a gondosan megmunkált számlapot, mintha nem az idő múlását, hanem a rejtély szálait olvasná le róla.
– Pontosan huszonöt perc múlva Chantilly állomásra érkezünk – jelentette ki nyugodtan, anélkül, hogy a hangjában a legkisebb izgalom is megcsillant volna. Mintha az érkezés ideje legalább annyira a megoldás része lenne, mint maga a kulcs.
A szürke kalapos utas, akinek az arcáról mostanra teljesen eltűnt a márványos sápadtság, és helyét egy egészséges, már-már karikaturisztikus vörösség vette át, újabb kétségbeesett kísérletet tett a védekezésre.
– De Monsieur Vaneau! Ez mind… csak egy elmélet! Egy elmejáték! Én… én nem vagyok egy… egy színházi kellék! – kiáltotta, hangja egyre magasabbra hágott, mintha a folyosó mindegyik ablakának be akarná bizonyítani ártatlanságát.
Vaneau ráemelte tekintetét, melyben egy szemernyi rosszindulat sem volt, csupán a tények iránti rendíthetetlen tisztelet.
– Uram, a valóság néha sokkal szórakoztatóbb, mint a képzelet. Különösen, ha a képzelet maga a valóság részévé válik. Ha nem hisz a színházban, miért visel kalapot, ami oly gondosan takarja a szemeit? – A detektív egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – A kulcs nem azért rejtőzik, hogy ne találjuk meg. Hanem azért, hogy a keresés során jöjjünk rá, mit is őrzött a zár valójában. Nem egy tárgyat, hanem egy gondolatot.
A fiatal, kíváncsi férfi és az energikus úr, még az új utas is, most már nem csak elméleteket, hanem a mondatok mögötti árnyékokat is keresték a folyosó mind sötétebb zugaiban. A vonat megfeszült, fémes zaja egyre hangosabbá vált, mintha a szerelvény is tudná, hogy valami nagy titok közeledik a napvilágra.
– Pontosan huszonöt perc múlva Chantilly állomásra érkezünk – jelentette ki nyugodtan, anélkül, hogy a hangjában a legkisebb izgalom is megcsillant volna. Mintha az érkezés ideje legalább annyira a megoldás része lenne, mint maga a kulcs.
A szürke kalapos utas, akinek az arcáról mostanra teljesen eltűnt a márványos sápadtság, és helyét egy egészséges, már-már karikaturisztikus vörösség vette át, újabb kétségbeesett kísérletet tett a védekezésre.
– De Monsieur Vaneau! Ez mind… csak egy elmélet! Egy elmejáték! Én… én nem vagyok egy… egy színházi kellék! – kiáltotta, hangja egyre magasabbra hágott, mintha a folyosó mindegyik ablakának be akarná bizonyítani ártatlanságát.
Vaneau ráemelte tekintetét, melyben egy szemernyi rosszindulat sem volt, csupán a tények iránti rendíthetetlen tisztelet.
– Uram, a valóság néha sokkal szórakoztatóbb, mint a képzelet. Különösen, ha a képzelet maga a valóság részévé válik. Ha nem hisz a színházban, miért visel kalapot, ami oly gondosan takarja a szemeit? – A detektív egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – A kulcs nem azért rejtőzik, hogy ne találjuk meg. Hanem azért, hogy a keresés során jöjjünk rá, mit is őrzött a zár valójában. Nem egy tárgyat, hanem egy gondolatot.
A fiatal, kíváncsi férfi és az energikus úr, még az új utas is, most már nem csak elméleteket, hanem a mondatok mögötti árnyékokat is keresték a folyosó mind sötétebb zugaiban. A vonat megfeszült, fémes zaja egyre hangosabbá vált, mintha a szerelvény is tudná, hogy valami nagy titok közeledik a napvilágra.
Ebben a részben
Szereplők
- az-uj-utas
- energikus-ur-csorgo-poggyasszal
- fiatal-ferfi-kivancsi
- monsieur-emile-vaneau
- szurke-kalapos-utas
Helyszín
- 4-es-fulke-elotere
- a-vonat
Előző jelenet szereplői
- az-uj-utas
- energikus-ur-csorgo-poggyasszal
- fiatal-ferfi-kivancsi
- monsieur-emile-vaneau
- szurke-kalapos-utas
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.