283/1. Az illatos doboz titka — Illúzió a folyosón

A kerekek egyenletes kattogása jelezte, hogy az Intercontinental Express maga mögött hagyta Saint-Mireux állomását, és már a hűvös esti párába burkolózott vidéken száguldott Elberen irányába. A folyosó faborítású falai között friss, édeskés levendulaillat terjengett, amely szinte porciózva nyomta el a mozdony füstjének megszokott szagát.
– Rendkívül szokatlan szállítmány egy hálókocsiban – jegyezte meg a fiatal, kíváncsi utas, miközben az új jövevényt figyelte. – Ha nem tudnám, hogy vonaton ülünk, azt hinném, egy provence-i parfümmanufaktúrába tévedtem.
Az újonnan felszállt úriember mélyen a szemébe húzta kalapját, s feltűnő óvatossággal szorította magához a selyemszalaggal átkötött, alig cipősdoboz méretű csomagot. A doboz olyan könnyűnek tetszett, mintha csupán sűrű levegőt tartalmazna, a férfi mégis úgy ügyelt rá, mintha legalábbis a koronaékszereket egyensúlyozná.
– A gondosság mértéke néha fordítottan arányos a tárgyak valódi súlyával – szólt közbe Monsieur Vaneau csendesen, miközben helyet foglalt a kőrisfa padon. – A legnehezebb terhek ritkán mérik magukat kilogrammokban, uraim.
– Azt állítja, ez a kis doboz mégis nehéz? – kérdezte meglepődve a csörgő poggyászos úr, s közelebb hajolt. – De hiszen a fiatalember egyetlen kézzel, szinte hanyagul tartja!
– Nem a fizikai tömegére gondoltam – felelte Vaneau egy halvány, száraz mosoly kíséretében. – Hanem arra a sajátos tényre, hogy a doboz sarkából épp most cseppent a szőnyegre az első adag sűrű, vörös folyadék.
Az új utas megtorpant, s amint a doboz aljára pillantott, az édeskés levendulaillat mögött egy csapásra érezhetővé vált a fojtogató, friss pánik.