282/5. A zakógombok titka — Olajnyomok és zsebóra

Monsieur Vaneau lehajolt, és zsebkendőjével óvatosan megérintette a sötét cseppet. A selymes folyadék megcsillant a lámpa sárgás fényében.
– Ez finom műszerolaj – állapította meg halk, tárgyilagos hangon. – Olyan fajta, amelyet a legprecízebb óraművekhez használnak. Vagy a legveszélyesebb zárszerkezetekhez.
– Tehát mégis egy gépezet! – suttogta az új utas csillogó szemmel, miközben közelebb lépett. – És a folyosón elhagyott gombok ennek a kulcsai?
Az elegáns hölgy izgatottan legyezte magát.
– Ó, Monsieur Vaneau, ez felettébb izgalmas! De ki hagyna maga után ilyen különös nyomokat?
Mielőtt a fődetektív válaszolhatott volna, a szomszédos fülke ajtaja lassan, résnyire kinyílt. Egy sápadt arc bukkant elő: az új, kalapos utas volt az, akinek a szemei tágra nyíltak a rémülettől.
– Kérem... önök is hallották azt a fémes kattogást? – kérdezte remegő, fojtott hangon, miközben reszkető kezével a kalapja karimáját szorította. – Mintha valami apró, fogaskerekes szerkezet rágna át a falon! Biztos vagyok benne, hogy fel fogunk robbanni!
Vaneau arcán a nyugalom legkisebb rezdülése sem látszott. Elegáns mozdulattal kihúzta mellényzsebéből a régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta a tokot, egy másodpercig némán nézte a mutatók járását, majd halkan lecsukta.
– Nyugodjon meg, Monsieur – fordult a remegő utashoz. – Pontosan kilenc perc múlva Gisors-sur-Somme állomásra érkezünk. A gőzmozdonyok kazánjai ritkán egyeztetnek a zsebórámmal, ha katasztrófát terveznek.
– De a csörgő bőrönd... – dadogta a kalapos utas. – Az is elnémult! És mintha nehezebb lenne, mint eddig!
– Valóban – bólintott Vaneau, szemét az olajcsíkon tartva. – A csend néha sokkal súlyosabb, mint a zaj. Különösen, ha egy gépezet éppen működésbe lépett.