282/1. A zakógombok titka — Új árnyak a folyosón

A kerekek ritmikus kattogása lassan visszahozta a fülke megszokott békéjét, ahogy Chantenay éjszakai fényei elenyésztek a sötétben. Az elegáns hölgy óvatosan megigazította a pelyhes kalapját, majd megkönnyebbült sóhaj kíséretében nézett a szemben ülő ősz úriemberre.
– Ugye most már nem vár ránk újabb fizikai kísérlet, Monsieur Vaneau? – kérdezte halk, még mindig kissé feszült hangon.
– A természet törvényei ritkán tartanak pihenőt, Madame – válaszolta szelíden Émile Vaneau. – Ám a jó modor szerencsére tiszteletben tartja a menetrendet. Legalábbis a következő megállóig.
A folyosó felől ekkor halk, szokatlan zörrenés hallatszott. A korábban felbukkant új utas állt meg a fülke üvegajtaja előtt. Különös, kissé merev tartással állt: mindkét kezét magasba tartotta, gondosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzá a zakóján sorakozó, nagyméretű sárgaréz gombokhoz.
– Elnézést a zavarásért – szólalt meg a férfi, ám a kilincshez nem nyúlt, inkább a könyökével tolta beljebb az ajtót. – Nem láttak véletlenül egy rézcsipeszt a padlón?
– Csipeszt? – vonta fel a szemöldökét a hölgy gyanakvóan.
– Csupán a gombjaim védelmében – tette hozzá az ismeretlen sietősen, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, óvatos léptekkel továbbállt a VIP-kocsi félhomályában.
Vaneau csendes mosollyal követte tekintetével a távozó alakot, s zakója belső zsebéből lassan előhúzta a megszokott ezüst zsebórát.