281/7. A mozdíthatatlan bőrönd — Verrières csendje

A vonat kerekeinek utolsó, vészjósló csikorgása után a szerelvény végérvényesen megállt Verrières állomáson. A fülkében hirtelen olyan csend támadt, mintha a hangok is megijedtek volna a mozdíthatatlan súlytól. Csak az energikus úr lihegése törte meg a némaságot, aki még mindig görcsösen próbálta megemelni a bőröndjét.
„Ez egyszerűen elképesztő!” – zihálta, arca már nem csak vörös, de enyhén lilás árnyalatot is kapott az erőlködéstől. – „Mintha Verrières összes tégláját ebbe az egyetlen bőröndbe zsúfolták volna! Egy árva centit sem mozdul!”
Az elegáns hölgy finom mozdulattal igazította meg a selyemsálját, és hideg, de átható pillantást vetett a fülke sarkában összepréselődő kalapos úrra, majd visszafordult a küzdő energikus úrhoz. „Talán a bronzmadárnak elege lett a folytonos utazásból, kedvesem. Elhatározta, hogy itt Verrières-ben telel át, és a szabadsága súlyával védi meg a nyugalmát.”
Az új kalapos úr, akinek vidám álarca már végleg lehullott, most felkapta a fejét. Szeme ijedten tágra nyílt, tekintete az energikus úrra, majd Vaneau felé siklott. Arca olyan sápadt volt, mint az ablakon beszűrődő szürke reggeli fény.
Monsieur Vaneau, akinek arcvonásai olyan mozdulatlanok voltak, mint a mozdony füstje az állomáson, lassan előrehajolt. „A fizika, uraim, rendkívül érzékeny a… megoldatlan rejtélyekre. Minél súlyosabbak a titkok, annál jobban vonzzák a földet, és annál nehezebbé válik elszakítani őket tőle. Egy bronzmadár pedig, ha a szabadságát korlátozzák, könnyen ólomsúlyúvá válhat.”
„Szóval azt sugallja, Monsieur Vaneau, hogy a bőrönd a kalapos úr lelkiismeretével van kitömve?” – kérdezte az energikus úr, feladva a reménytelen küzdelmet, és a földre rogyott, homlokán gyöngyöző izzadtsággal.
„Én csak annyit mondok,” – felelte Vaneau szárazon, miközben tekintetével végigpásztázta a fülkében rekedt utasokat – „hogy a súlyos terheket általában a legkevésbé felkészült vállak viselik. És Verrières, lássuk csak, mennyire segíti majd a megkönnyebbülést. Marville-les-Bains-ig még hosszú az út, ha valaki nem tudja elengedni a madarát.”