281/6. A bronzmadár súlya — Verrières-i csend

A fülke ajtaja hirtelen kivágódott, és az energikus, eddig csörgő poggyászos úr rontott be, arcán a tiszta kétségbeeséssel. Bőröndjét maga után vonszolta, ám a megszokott, ritmikus fémzaj helyett most csak a nehéz bőr tompa surranása hallatszott a padlón.
– Ez felháborító! – kiáltotta az úr, miközben két kézzel próbálta megemelni a poggyászt, de a táska meg sem moccant. – Nemcsak elnémult, de mintha egy egész márványbányát rejtettek volna el benne az alagút alatt!
Az elegáns hölgy finom mozdulattal igazította meg selyemsálját, miközben gyanakvóan pislogott a sarokban kuporgó kalaposra.
– Kedvesem, talán a bronzmadár unta meg a kalap alatti fészkelődést, és keresett magának egy kényelmesebb, súlyosabb fészket a csomagokban? – kérdezte halk, dallamos hangon.
Az új kalapos úr arca ekkorra már teljesen szürke volt, mint a verrières-i peron cementje. Remegő kézzel szorította fejfedőjét, mintha attól tartana, hogy a következő pillanatban a fizika minden törvénye ellene fordul.
– A súlyos titkoknak, uraim – szólalt meg Monsieur Vaneau, miközben hanyag eleganciával csúsztatta vissza ezüst zsebóráját a mellényébe –, megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy a legrosszabb pillanatban válnak mozdíthatatlanná. Különösen akkor, ha a tulajdonosuk túl gyorsan szeretne megszabadulni tőlük.
– Ön szerint ez vicces, Monsieur Vaneau? – hördült fel az energikus úr, miközben megtörölte homlokát.
– Egyáltalán nem – felelte Vaneau szárazon. – A tények néha különös humorérzékkel rendelkeznek, de én ritkán nevetek rajtuk előre. Főleg, ha a következő megállónk, Marville-les-Bains előtt még egy ilyen nehéz rejtélyt kell cipelnünk.
A vonat kerekei utolsót csikordultak a síneken, és a szerelvény végérvényesen megállt a verrières-i állomáson.