281/5. A bronzmadár időzítése — Verrières előszobája

A hálókocsi komor csendbe burkolózott, ahogy a fény ismét betódult az alagút után. Az új kalapos úr, akinek arcát még az imént is reménytelenül vidám álarc fedte, most úgy nézett ki, mintha egy rossz tréfa utolsó áldozata lenne. Szemei tágra nyíltak, pupillái táncoltak, és a homlokán végigfutó izzadságcseppek egy-egy kis árkot vájtak a porban, ami valahogy a kalapjáról is rákerült. Mintha a bronzmadár rejtett súlya nemcsak a levegőt, de őt magát is lejjebb húzta volna.
Monsieur Vaneau békésen figyelte a férfit. Hosszú másodpercek teltek el, melyek alatt csak a vonat lassuló ritmusa törte meg a némaságot. Vaneau végül lassan, komótosan belenyúlt mellénye zsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Egy pillanatra nézte a mutatókat, mintha a világ legfontosabb dolga lenne, majd halk, de mindent betöltő hangon megszólalt:
„Pontosan hat perc múlva Verrières állomásra érkezünk.”
Az új kalapos úr remegve kapta a fejét Vaneau felé. „Hat perc? De… de hogyan? Miért pont… most?” Szavai elvesztek a döbbenetben, mintha a percnyi pontosság jobban sokkolta volna, mint az előzőekben elhangzott, szabadságról szóló fejtegetések. Gyorsan a gallérjához kapott, mintha a levegő kifogyna a tüdőjéből.
Az elegáns hölgy Vaneau felé fordult, halvány mosollyal az ajkán. „A meglepetések néha a legpontosabb időzítéssel érkeznek, Monsieur. Főleg, ha valaki siet, hogy elkapja az utolsó vonatot…” Pillantása átsiklott az ideges kalapos úron, aki most már a zsebébe süllyesztett kezét szorongatta, mintha valami láthatatlant próbálna elrejteni. A bronzmadár hallgatott. A vonat utolsót rándult, majd egyenletesen csikorgó fékhanggal Verrières állomás peronja felé gördült.