281/4. A bezártság bronzmadara — A repedező álarc

„A legnehezebben nyitható?” – ismételte az új kalapos úr, hangjában szokatlan élességgel. Mosolya már csak egy kétségbeesett grimasszá zsugorodott. Gyorsan a zsebéhez kapott, mintha ellenőrizné a madarat, de aztán hirtelen visszarántotta a kezét, mint valami forróság. „De, de, Monsieur Vaneau, ez csak egy szimbólum! Ugye? A szabad szárnyalás, a széllel táncoló tollpihék… nem a bezártság!” Egyre gyorsabban beszélt, tekintete idegesen cikázott az ablak és Vaneau nyugodt arca között.
Az elegáns hölgy, aki eddig diszkréten a tájat bámulta, most először szólalt meg, halk, de határozott hangon. „Néha, Monsieur, a legszabadabbnak tűnő dolgok is rejthetnek láthatatlan láncot. Egy aranykalitka is ketrec marad.” Pillantása rövid időre a kalapos úr gyanús zsebére tévedt, mielőtt visszatért volna Vaneau-ra, mintegy támogatva megfigyelését.
Monsieur Vaneau elmosolyodott, de ez a mosoly is csak a szeme sarkában jelent meg, mint egy gyorsan tovatűnő fény. „Pontosan, Madame. És a legapróbb lakat is éppoly szilárd lehet, mint egy erődítmény kapuja, ha a kulcs hiányzik, vagy ha valaki nem akarja használni.” Nyugodtan hátradőlt, mintha az egész beszélgetés a világ legtermészetesebb dolga lenne.
A kalapos úr verejtékcseppjei gyöngyöztek a homlokán. A sapka, amely eddig vidám és gondtalan tartást kölcsönzött neki, most kényszerzubbonynak tűnt. „Kulcs? Lakat? Erről én semmit sem tudok, Monsieur! Nekem csak egy apró, kedves emlékem van!” – hadarta, hangja sikolyszerűen tört meg a végén. A mozdony fülsiketítően suhant át egy alagúton, elnyelve a szavait, de a feszültség érezhető maradt. Amikor újra fény árasztotta el a kocsit, az úr arcán a reményteljes álarc végleg összeomlott, és egy puszta, rémült kifejezés vette át a helyét. A bronzmadár, még ha rejtve is maradt, súlyosabban nehezedett a levegőre, mint valaha. A vonat lassítani kezdett, jelezve, hogy nemsokára megérkeznek Verrières állomásra.