281/3. A rejtett madár — A szabadság ketrece

Az awkward csend elnyúlt, sűrűn, mint a nyári délutáni szunyókálás utáni unalom. A kalapos úr, mintha csak most jutott volna eszébe egy égető gondolat, kissé idegesen simította meg a mellényét. A mozdulat akaratlanul is a zsebe felé vezette Vaneau tekintetét, pontosan oda, ahol a rejtélyes bronzmadár egy pillanatra felbukkant, majd ismét eltűnt. A mosoly visszatért az úr arcára, ezúttal stabilabban, de még mindig volt benne valami mesterkélt vibrálás.
„Apropó, Monsieur Vaneau!” – vágta ketté a csendet, hangja kissé magasabb volt a kelleténél. „Ön, mint a… nos, a világ nagy utazója, bizonyára sok érdekességgel találkozott már! Például, kedves kis tárgyakkal, amik elkísérik az embert az úton?” Kérdése inkább egy felkiáltás volt, és egyértelműen Vaneau feltételezett tapasztalataira célzott, elterelve a figyelmet a saját apró rejtélyéről.
Az elegáns hölgy, aki eddig a vonat ablakán túli, elsuhanó tájat figyelte, most finoman megrázta a fejét. Egy alig észrevehető sóhaj hagyta el ajkát, mintha a kalapos úr vidámsága még a fülke levegőjét is túl sűrűvé tenné.
Monsieur Vaneau lassan, megfontoltan bólintott. „Valóban, Monsieur. Az emberi emlékezet, akárcsak egy jól pakolt bőrönd, sok apró kincset rejt. Némelyiket láthatóan, némelyiket pedig mélyen elrejtve. Van, hogy egy egyszerű bronzmadár is felér egy egész múzeummal.” Szeme eközben nyugodtan, de áthatóan nézte a kalapos úr arcát, mintha minden ráncot, minden izomrezzenést elemezne.
A kalapos úr mosolya elvékonyodott. A „bronzmadár” szó hallatán egy pillanatra megakadt a lélegzete, arcán elszaladt egy pici, elfojtott riadalom. Aztán gyorsan visszanyerte a tartását, és megköszörülte a torkát. „Ó, igen, abszolút! A szimbolika! Micsoda nagyszerű dolog!” – nevetett fel kissé erőszakosan. „De én csak a praktikum embere vagyok, Monsieur. A funkció és a forma, semmi több! Bár, persze, egy madár… az a szabadság!” Kézmozdulata heves volt, mintha el akarná hessegetni Vaneau tekintetét, és egyben a saját feszültségét.
Vaneau csak annyit mondott, hangjában a szokásos nyugalommal: „A szabadság, igen. És néha, a legkisebb ketrec is a legnehezebben nyitható.”