280/9. A szivárgó doboz — A sűrűsödő igazság

Monsieur Vaneau nem válaszolt egyenesen a felvetésre, inkább csak elnézően pillantott az új kalapos utasra. „A kráterek általában nem a vasúti menetrend szerint alakulnak ki. De ha már a súlypont és a szerkezeti integritás összefüggéseiről beszélünk, talán érdemes mélyebbre ásni, mint a mentolos pokol.”
Az energikus úr, akinek homlokán már gyöngyözött az izzadság a poggyász mentális cipelésétől, felnyögött. „Mélyebbre? Én már a pokol előszobájában érzem magam, és a portás is mentaízű!”
A fiatalember, aki a jegyzetfüzetét markolászta, felnézett. „Aha! Mélyebbre! A gravitációs anomália nem a menta alapvető tulajdonsága, az kizárható. A menta egy reakció katalizátora, nem a forrása. Uraim, önök a mentol illatára koncentráltak, pedig a kulcs a csendben rejlik.”
„A csendben?” – kérdezte az új kalapos utas, akinek dühös arca most egy pillanatra zavarodottá vált. „Mi a fenétől lett volna csendesebb ez a szörnyűség?”
Monsieur Vaneau most végre magához ragadta a szót, hangja nyugodt volt és határozott. „Pontosan. Kezdetben ez a poggyász, ahogy emlékszünk rá, csörgött. Aztán elhallgatott, és súlyosodni kezdett. A félrevezetés az volt, hogy a mentás folyadékot mint egyfajta mágikus nehezéket képzeltük el. Valójában a menta egy rendkívül gyorsan szilárduló anyagot tartalmazott, amelynek célja az volt, hogy bevonjon és rögzítsen bizonyos elemeket. A csörgés azért szűnt meg, mert a poggyászban lévő kis, nagy sűrűségű fémtöredékek – amelyek egyébként zajt keltettek volna – most ebbe a mentol-kompozitba ágyazódva megszilárdultak. A folyadék nem gravitációt generált, hanem megsokszorozta a benne lévő, amúgy is súlyos anyagok tömegét azáltal, hogy kitöltötte a köztük lévő teret, egyetlen, rendkívül sűrű blokká alakítva az egészet.”
„Tehát nem a menta a bűnös, hanem az, ami elnémította!” – tette hozzá a fiatalember, szeme ragyogott a megértéstől. „És ami elrejtette a valódi rakományt!”
„Pontosan” – bólintott Vaneau. „Ez a módszer kiválóan alkalmas az illegális nehézfém-csempészetre. A csend a legárulkodóbb jel volt, mert egy ilyen mennyiségű fémtöredék nem maradhat néma, hacsak…”
Ebben a pillanatban a vonat hirtelen nagyot fékezett, poharak csörrentek az asztalokon, és a szerelvény rántva gurult be Chanteloup állomásra. Az ajtók szisszenve nyíltak, és a peronon már várakozó két helyi nyomozó, egy morcos főfelügyelő vezetésével, azonnal belépett a fülkébe. A vezetőjük röviden körbenézett, tekintete megállt az energikus úron és a földbe süppedő bőröndön. „Letartóztatom Önt a törvény nevében, illegális sűrűsítőanyag csempészése ügyében.”
„…hacsak valaki nem kényszerítette csendre” – fejezte be nyugodtan Monsieur Vaneau, mintha az iménti események csak illusztrációként szolgáltak volna mondandójához. Az energikus urat, aki még mindig a poggyászt bámulta, elvezették. Néhány utas leszállt, mások felszálltak. Egy elegáns hölgy, aki egy apró, különösen könnyűnek tűnő selyemkendőt szorongatott, Vaneau tekintetét keresve, kissé túl sokáig időzött a folyosón. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény elindult a következő állomás felé.