280/8. A szivárgó doboz — A padló rezdülései

Az új kalapos utas dühösen a padlóra mutatott, mintha a hajszálrepedés személyes sértés lenne. „Hajszálrepedés?! Ez már inkább egy szélesedő mosoly a padló arcán! Hamarosan a vonat alá nézünk a mentolos pokolba! És akkor ki fogja megmagyarázni, hogy miért nincs egy padlónk sem?”
„A daru sem segítene! Inkább egy gigantikus mentolos rágógumi reklám, ami megpróbálja elnyelni az egész fülkét!” – nyögte az energikus úr, miközben feleslegesen próbálta megemelni a poggyászt. Már a derekát is alig érezte, annyira belefeledkezett a mentális súlyemelésbe. „Ez nem poggyász, hanem egy geológiai jelenség!”
A zaklatott utas, aki eddig a levegőben terjedő menta hullámzását figyelte, most a hajszálrepedés felé hajolt. „Mintha lassan lüktetne… a padló is. Vagy csak a szívem? A menta illata már a csontjaimig hatol!”
„És a repedés a súlypont felé tendál,” – jegyezte fel a fiatalember, szeme csillogott a felfedezés örömétől. A füzete lapjai tele voltak képletekkel és illusztrációkkal. „Érdekes. A menta nem csak gravitációt generál, hanem a szerkezeti integritást is befolyásolja! Lehet, hogy ez a Föld magjának újrafeltalálása, csak… frissebb kiadásban? Vagy egy bolygó-méretű rágógumi, ami épp most kezdi elnyelni a vasúti pályát?”
Monsieur Vaneau lassan bólintott, tekintetével végigpásztázta a mélyülő repedést. „Valóban, a lelkiismeret is hajlamos nyomot hagyni, ha túl sokáig hordozzuk. Különösen, ha ilyen mélységű.” Aztán, mintha mi sem történt volna, elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a járását.
„Pontosan tizenkét perc múlva Chanteloup állomásra érkezünk,” – mondta nyugodtan. A hangja a fülke általános pánikjában szinte ünnepélyesen csengett.
„Tizenkét perc? Addigra már a sínre zuhanunk a mentolos pokolba!” – morogta az új kalapos utas, mintha Vaneau személyesen tehetne a fizika új szabályairól, vagy a vonat padlójának stabilitásáról. „Mire jó nekünk Chanteloup, ha ott már csak egy kráter vár minket, a vonatunk helyén?”