280/6. A szivárgó doboz — A menta gravitációja

A zaklatott utas, látva, hogy erőfeszítései hiábavalók, elfojtott nyögéssel adta fel. „Ez már nem is tisztítás, hanem exorcizmus! A menta démona megszállta a padlómat!”
Az energikus úr, még mindig küzdve némult és látszólag ólomsúlyú poggyászával, ismét megpróbálta felemelni. Arca megfeszült az erőlködéstől. „De kérem, ez a bőrönd tele volt könnyű, csörgő apróságokkal! Most meg mintha... mintha egy bányászszerszámokkal teli zsák lenne! A súly! A súly hova tűnt, vagy honnan jött?!”
Monsieur Vaneau, egykedvűen megigazítva mandzsettáját, elmosolyodott. „Talán a lelkiismeret nemcsak elnémít, Monsieur, de a gravitációval is tréfálkozik. Képzelje csak el a jogrendszerünket, ha a bűn súlyát valóban mérni lehetne egy bőröndben.”
A fiatalember, aki épp egy kis füzetbe jegyzetelt, felkapta a fejét. „Aha! Tehát a bűnök menta illatúak, elnémítják a csörgő tárgyakat és növelik a tömegüket! Ez egy teljesen új fizikai törvény! Vagy morális! Vagy mindkettő!”
Az új kalapos utas már a szemét forgatta. „Még a végén kiderül, hogy a menta egy új dimenzió kapuja, és a vonatunk egyenesen a lelkiismeret alvilágába tart!”
A zaklatott utas, aki most már térden állva, a kezével próbálta feltartóztatni a zöldes áradatot, felnyögött. „Én csak egy nyugodt utazást szerettem volna! Nem egy folyékony morális válságot!”
„Nyugalom, Monsieur,” – szólalt meg Vaneau, mintha egy esti mesét olvasna. – „A lelkiismeret, ahogy Ön is láthatja, nem válogatja meg a helyét. És ha már a súlyoknál tartunk, van-e valaki, akinek a poggyásza hirtelen megkönnyebbült?”
A fülke csöndben maradt, csak a vonat monoton zaja hallatszott, és a menta illata, amely most már annyira átható volt, hogy szinte tapinthatóvá vált. A rejtélyes bőrönd némasága és hihetetlen súlya azonban mindenkinél nagyobb kérdőjelet hagyott maga után. Miért éppen ez a poggyász lett a lelkiismeret laboratóriuma?