280/5. A szivárgó doboz — A suttogó poggyász

Monsieur Vaneau bólintása után az energikus úr elgondolkodva megvakarta a fejét. „Lelkiismeret, mi?” – morogta, majd tekintete lefelé vándorolt a saját, egykoron oly zajos poggyászára. Az elmúlt percekben, a mentás áradat közepette, a csörgés teljesen elmaradt. Most hirtelen feltűnt neki a szokatlan csend.
„És ha már a kellemetlen terjedésnél tartunk…” – Monsieur Vaneau hangja nyugodt volt, de szeme megvillant, ahogy az energikus úr bőröndje felé pillantott. – „Nem tűnt fel, Monsieur, hogy a poggyásza, amely korábban oly életvidáman csilingelt minden döccenőnél, most meglepően… diszkrét lett? Mintha a lelkiismeret nem csak illatában, de csendjében is utat talált volna a fülkébe.”
Az energikus úr, akinek arca még mindig a menta okozta gyomorpanaszok jeleit mutatta, most megrázta a bőröndjét. Meglepődve tapasztalta, hogy a megszokott, éles csörgés helyett csak egy tompa puffanás hallatszott, mintha a tartalom… megnehezedett volna. „De ez… ez lehetetlen!” – kiáltott fel. – „Azt hittem, csak a mentától van szédülés, de most a bőröndöm is elnémult! Mintha elnyelte volna a… a frissesség!”
A fiatalember, aki mindent árgus szemekkel figyelt, felkiáltott: „Tehát a lelkiismeret nemcsak folyékony és szagos, de még a súlyt is befolyásolja? És elnémítja a csörgő tárgyakat? Ez sokkal összetettebb, mint gondoltam!”
Az új kalapos utas, aki a sarokból szorongva figyelte az eseményeket, most hangosabban sóhajtott. A menta illata és a bőrönd titokzatos elnémulása együtt olyan feszültséget teremtett, hogy a fülke levegője vibrált. A zaklatott utas továbbra is erőtlenül próbálta feltörölni a mentás pocsolyát, de a folyadék, mintha saját akarata lenne, makacsul terjedt tovább a padlón.