280/4. A szivárgó doboz — A lelkiismeret terjedése

A zaklatott utas, mintha Vaneau úr szavai rejtett vádat hordoznának, összerezzent. Tekintete vadul cikázott a padlón szétfolyó menta és az üres doboz között, majd megállapodott a detektív nyugodt arcán. Szavai azonban csak dadogásban fulladtak ki, mintha a menta gőze elfojtotta volna a hangját is.
– Lelkiismeret? – kérdezte a fiatalember, aki eddig is Vaneau minden szavát figyelte. – Szóval, a menta a lelkiismeret folyékony formája? És ha kifolyik, az azt jelenti, hogy az embernek… elfogyott a lelkiismerete? Vagy csak a doboz volt rossz minőségű?
Monsieur Vaneau egy pillanatra elmosolyodott, mintha a fiatalember szó szerinti értelmezése frissítően hatna rá, mint egy enyhe menta fuvallat. – Inkább azt jelenti, hogy a lelkiismeret, akárcsak a menta, ha nem vigyázunk rá, igencsak… terjedni kezd. És bizonyos helyzetekben ez a terjedés rendkívül kellemetlen tud lenni a környezet számára. A szag, akárcsak a bűntudat, ritkán marad a forrásánál.
Ekkor egy erőteljes szippantás hallatszott a folyosó felől. Az energikus úr, akinek csörgő poggyásza eddig csak diszkréten jelezte a jelenlétét, most drámai mozdulattal emelte fel fejét. A kalapja kissé ferdén állt, ahogy tüdőre szívta a mentás levegőt. – Uraim! Ez már túlmegy minden határon! Azt hiszem, a gyomrom is menta illatúvá vált. Valaki nem gondol a szegény utasokra, akiknek nincs ilyen… *frissítően* intenzív a lelkiismeretük!
Az új kalapos utas, aki eddig csak félénken kuporgott a sarokban, most egy halk sóhajjal jelezte egyetértését. A menta illata valóban mindent áthatott, és egyre inkább olyan volt, mintha a fülke egy hatalmas, szivárgó cukorkásdoboz belsejévé változott volna. Monsieur Vaneau azonban csak bólintott a panaszkodó úr felé. – Igaza van, Monsieur. A lelkiismeret, ha túlontúl nyilvánvalóvá válik, hajlamos felfordulást okozni. Főleg, ha folyékony.