279/1. A tiktakoló doboz — Az új ritmus

A szerelvény újra nekilendült Mireval állomásról, maga mögött hagyva a leleplezett csalás visszhangját és a csendben eltávolított bűnösöket. Az újonnan felszálló utasok között egy zöld kalapos hölgy foglalt helyet a fülkében, aki egy feltűnően könnyű, ám annál kitartóbban tiktakoló dobozt szorított a mellkasához. Monsieur Vaneau szeme élesen követte a mozdulatait, ahogy a hölgy óvatosan elhelyezkedett.
A fiatal férfi kíváncsian, szinte már-már a megszokott rutinnal fordult Vaneau felé. – Monsieur, ha megengedi, az a doboz… nos, mintha egy apró, roppant feszült órásbolt tartaná fogva a pulzusát. A Mireval-i felfordulás után az ember a csendet kedvelné.
A fiatal hölgy selyemsáljával elfojtott egy kuncogást. – Valóban, ez egy igen… hangsúlyos kiegészítő. Szinte hallom, ahogy a perceket számlálja, ahogy elrobogunk mellettük.
Az-uj-kalapos-utas kissé megpirult, és szorosabban szorította a dobozt. – Ó, ez csak egy egyszerű… utazási ébresztőóra. Nagyon értékes nekem, tudják. Mindig pontosan jelzi, mikor kell tovább indulnom.
Monsieur Vaneau, aki eddig csak szemlélődött, most felemelte a tekintetét. – Érdekes. A legtöbb utazó ébresztőóra diszkrétebb, különösen, ha az értéke is jelentős. Ez a darab mintha a figyelem középpontjába akarna kerülni, mintha üzenne.
A fiatal férfi elmosolyodott. – Talán a doboz szereti a társaságot, Monsieur Vaneau. Vagy csak sürgető mondanivalója van.
Vaneau halványan elmosolyodott. – Vagy épp ellenkezőleg. Lehet, hogy csak fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy valaki más nem siet eléggé, vagy épp túl hamar érkezett meg. A doboz ritmusa gyakran árulkodóbb, mint a tartalmának szándéka.
A zöld kalapos hölgy nyugtalanul igazította meg a sálát, tekintete idegesen cikázott a fülke utasai között. A doboz pedig tovább tiktakolt, mintha egy saját, rejtélyes időt mérne a hálókocsi mélyén, jelezve, hogy az Intercontinental Expressen a rejtélyek sosem alszanak, csupán új formát öltenek.