278/2. A selyem és a pecsétek – A padlóra hullott titok

A vonat zötykölődött, egy ritmikus lüktetés kísérte a kimondatlan kérdéseket. „Milyen furcsa, hogy ennyi nyitott kérdés akad egy zárt szerelvényen,” motyogta a fiatal férfi, tekintetét hol a selyemsálon, hol a lepecsételt borítékok táskáján pihentetve. „És most már súlytalan béka sincs, ami elterelné a figyelmet.”
Monsieur Vaneau elhúzta a szája szélét. „A béka, fiam, sosem terelte el a figyelmet. Csak fókuszálta. Most pedig van egy sálunk, ami túlságosan is sál, és borítékok, amik talán túlságosan is borítékok.”
Az új kalapos utas felnevetett, bár hangjában volt némi feszültség. „Úgy tűnik, mindenki elfelejtette a néma bőröndöt. Ez az úr már majdnem kilyukasztja a táskáját a markolásától. A sál pedig táncol, mintha saját élete lenne.”
Ahogy az új kalapos utas szavait kimondta, az úriember, akinek az ölében a borítékokkal teli táska pihent, hirtelen elengedte azt. A táska egy pillanatra megbillent, és az egyik pecsétes boríték, mintha csak kihasználta volna a lehetőséget, kicsúszott a résnyire nyitott fedél alól, és a padlóra esett. Nem csörgött, nem zörgött, csak puha, tompa puffanással ért földet, de a rajta lévő pecsét feltűnően nagy és vörös volt.
A fiatal hölgy selyemsáljával azonnal feléje kapta a tekintetét, mintha a boríték hullása egyenesen az ő titkához vezetne. Az úriember, akinek a borítéka kiesett, verejtékcseppekkel az arcán, azonnal lehajolt érte.
„Ejnye, milyen szerencsétlen baleset,” mondta Vaneau, mintha csak egy elgurult golflabdáról lenne szó. „Remélem, nem sérült meg a fontos irat.”
A fiatal férfi kíváncsian előredőlt. „A pecsét! A pecsét is feltűnő. Vajon mit rejthet egy ilyen fontos pecsét?”
„Nos, a pecsétek rendeltetése éppen az, hogy elrejtsék azt, amit rejteni kell,” magyarázta Vaneau, tekintetével a lehajló úriemberre fókuszálva, aki sietve, már-már pánikszerűen dugta vissza a borítékot a táskájába. „De néha éppen az árulja el a titkot, amit túl gondosan próbálnak elrejteni. Vagy túl feltűnően pecsételnek le.”
A hölgy selyemsálja, mintha megérezte volna a fokozódó feszültséget, most már alig észrevehetően remegett a nyakán, miközben ő maga is egyre merevebben ült.
A vonat továbbra is Lantilly-sur-Ouche felé robogott, a kerekek egyhangú zaja most valahogy még baljóslatúbbnak tűnt. Az új rejtély, a selyem és a pecsétek tánca, éppen csak elkezdődött.