278/1. Új rejtély a hálókocsin — A selyem és a pecsétek

A vonat, mintha csak köhögne egyet a feszültségtől, lassan felvette régi tempóját. Montbard állomás elmosódott a távolban, a letartóztatott úr sápadt arca és a nyomozók komor tekintete pedig már csak halvány emlékként élt a fülkében. Az új kalapos utas még mindig a kalapja karimáját simogatta, mintha az is megviselte volna az eseményeket, a fiatal, kíváncsi férfi pedig úgy nézett körül, mint aki most először látja a világot.
„Hát ez is megtörtént,” sóhajtott fel az új kalapos utas. „Ki gondolta volna, hogy egy béka ilyen bonyodalmakat okozhat?”
Monsieur Vaneau, aki nyugodtan figyelte az ablakon át suhanó tájat, halkan megszólalt: „A béka, uram, csupán egy szegény, ártatlan teremtmény volt, akit rossz célra használtak. A valódi bonyodalmakat mindig az emberi mohóság és a papír okozza.”
A fiatal férfi összeráncolta a homlokát. „De miért ennyi titok? Miért nem lehetett egyszerűen üzletelni?”
„Mert az egyszerűség unalmas,” felelte Vaneau, tekintetét az egyik új utasra emelve. Egy fiatal hölgy ült le velük szemben, selyemsálja mintha valami egzotikus virág lenne, olyan élénken pompázott. Mögé érkezett egy úriember, akinek az ölében egy táska pihent, tele lepecsételt borítékokkal. Az úriember szinte tapintható idegességgel simogatta a táskát, mintha annak tartalma bármely pillanatban felrobbanhatna.
„Úgy tűnik, utastársaink nem értenek egyet önnel, Monsieur Vaneau,” jegyezte meg az új kalapos utas, fojtott hangon. „Nézzék azt az urat! Mintha valami titkos egyezményt őrizne a borítékokban.”
Vaneau elmosolyodott. „Valószínűleg csak a szokásos hivatali bürokrácia, amely a borítékokat oly titokzatossá teszi. Vagy a bélyegek.”
„Bélyegek?” kérdezte a fiatal férfi, elvigyorodva. „Hiszen azokat már lerótták!”
„És mégis, mennyi titkot képes őrizni egy-egy lepecsételt boríték,” elmélkedett Vaneau, szeme egy pillanatra elidőzött a selyemsálon. „És mennyi mindent elárulhat, ha valaki rosszul választja meg a színt, vagy épp a pecsétet.”
A hölgy selyemsálja valóban feltűnő volt. Olyan sötétkék, mint egy viharos éjszaka előtti ég, de apró, aranyos hímzésekkel, melyek mintha valamilyen ismeretlen írásjelek lennének. „Túl feltűnő egy ilyen utazáshoz,” motyogta az új kalapos utas. „Mintha valakit *keresne* vele.”
„Vagy éppen valami *rejteni* próbálna,” tette hozzá Monsieur Vaneau, és most már nyíltan a hölgyre nézett. Az hirtelen felkapta a fejét, mintha meghallotta volna a gondolatait, és idegesen igazította meg a sálat, ami alá egy pillanatra valami vékony, papírszerű tárgy csúszott vissza. A vonat egyenletes ritmussal robogott tovább az ismeretlen tájban, Lantilly-sur-Ouche felé. Az ablakon túli fák mintha suttognának, és a kocsiban megint egy újfajta feszültség kezdett ébredezni, melyet a selyem súrlódása és a pecsételt borítékok láthatatlan titkai szőttek.