277/3. A bádogbéka nyoma — Utazó mesterember

– Közelebb? De… ki? Itt a fülkében? – A kalapos hölgy tekintete riadtan siklott az idős hölgy macskás kosara és a fülke elegáns berendezése között.
– Remélem, nem a macskáimra gondol, Monsieur Vaneau – jegyezte meg az idős hölgy, miközben az egyik fekete szőrgombócra mutatott, amelyik épp gyanakvóan pislogott a bádogbékára. – Bár Franciska néha előszeretettel cserélget dolgokat. Főleg, ha fényesek.
– Franciska, bármilyen tehetséges is, aligha rendelkezik egyedi, minőségi békafelhúzó-műhellyel – felelte Vaneau, elmosolyodva. – A karcolás, hölgyeim, olyan jellegzetes, mint egy ujjlenyomat. Egy bizonyos M. Dubois-ra utal, aki különös hírnévre tett szert a gyermekjátékok, és kevésbé hivatalos eszközök „javításában” Saint-Mireux-ben.
– Saint-Mireux? De mi már elhagytuk Valcourt-t! És Salignac felé tartunk! – A kalapos hölgy hirtelen a vonat ablakára meredt, mintha a távoli Saint-Mireux-t keresné a mozgó tájban.
– Pontosan. Ami azt jelenti, hogy M. Dubois, vagy egy megbízottja, aki a békacserét lebonyolította, valószínűleg nem maradt Valcourt-ban – mondta Vaneau, miközben a békát a kék szalagos dobozba helyezte. – Esetleg utazik velünk. Érdekes. Van egy tolvaj, aki nem rohan, hanem inkább élvezi az utazást, és még békát is hagy maga után. Ez ritka. Általában a sietség jellemzi a bűncselekményeket, nem a színházi előadás.
– Valóban – bólintott az idős hölgy. – Az én macskáim is a gyors akciókat kedvelik. A prédát nem illik sokáig nézegetni. De egy bádogbéka… az már tényleg más műfaj.
– A kérdés tehát az, ki az, aki Saint-Mireux-i kézjegyével utazik tovább, és miért épp egy smaragd melltű volt az ára ennek a különös üzenetnek? – Vaneau a kék szalagos dobozt gondosan visszatette a kalapos hölgy ölébe, majd nyugodtan az ablak felé fordult. A vonat egyenletes ritmusban robogott Salignac felé, magával víve nemcsak az utasokat, de a békák, smaragdok és rejtélyek furcsa elegyét is.