277/1. A kék szalagos doboz — Váratlan vendég a fülkében

Az Intercontinental Express ritmikus kattogással hagyta maga mögött Valcourt-t, mintha csak a megkönnyebbülést dobolná ki a síneken. Monsieur Vaneau visszavonult a folyosóról, ám a négyes fülke ajtaja nyitva maradt. Odabent az idős, macskás hölgy éppen megnyugtatóan duruzsolt a kosarából kikandikáló bolyhos fejeknek.
– Ó, Monsieur Vaneau – sóhajtotta a hölgy óvatos reménnyel a hangjában. – Ugye most már békés utunk lesz Salignacig? A macskáim rendkívül érzékenyek a biztosítási csalásokra.
– A macskák közismerten magas erkölcsi mércével bírnak, Madame – bólintott Vaneau, miközben helyet foglalt. – Bár gyanítom, őket inkább a csörgő bőrönd hirtelen támadt csendje zavarta meg.
Ekkor lépett be a fülkébe az új utas, a kék szalagos dobozt szorongató kalapos hölgy. Arcán feszült diadal ült, miközben elhelyezkedett a bársonyülésen, és a dobozt óvatosan az ölébe fektette, mintha csak egy ritka, törékeny madárfészket óvna.
– Ne haragudjanak – szólalt meg halkan, szinte suttogva. – De ez a darab... ez a legféltettebb kincsem. Az egész hercegségben nincs párja.
– Valóban méltóságteljes csomagolás – jegyezte meg Vaneau száraz eleganciával. – Remélhetőleg a tartalmának nincs szüksége oxigénre, mert a masni meglehetősen szorosnak tűnik.
A hölgy büszkén elmosolyodott, és lassan meglazította a kék szalagot, hogy megmutassa útitársainak a ritkaságot. Ám amint a fedél felemelkedett, a büszkeség azonnal rémületté fagyott az arcán. A dobozból nem egy hercegi ékszer került elő, hanem egy gúnyos, apró, rugós bádogbéka, amely hangos kattogással ugrott ki a fülke padlójára, egyenesen a macskás kosár felé. A doboz alján csupán egy darabka tépett papír hevert, rajta egyetlen, kézzel írt szóval: „Köszönöm”.