276/4. Új rejtély a hálókocsin — A hangos hiány

A fiatal férfi, miután elhagyta Madame Dubois fülkéjét, egy pillanatra megtorpant. Szemei a folyosó mindkét oldalát fürkészték, mintha a padló mintázatából próbálna megfejteni valamilyen kódot. Vaneau úr tekintete követte, miközben Dubreton úr a homlokát ráncolta, a kalauz pedig halkan a bajsza alatt morogva igazgatta a gombjait.
„Még mindig a semmit keresi?” – kérdezte Dubreton úr némi ingerültséggel. „A legutóbbi ‘semmiből’ egy egész kisebb kalamitás kerekedett.”
„Nem pontosan a semmit, Dubreton úr. Inkább a hiányt” – javította ki Vaneau, egy újabb halvány mosollyal. „A hiány, mint tudjuk, olykor erőteljesebben kiált, mint a bőség.”
A fiatal férfi ekkor egy idős úr felé fordult, aki a folyosón, egy kissé túlzottan energikus mozdulattal próbált a poggyásztartóra gyömöszölni egy csörgő bőröndöt. Az energikus úr, akinek arcán a kapkodás és némi aggodalom keveredett, hirtelen megmerevedett, ahogy a fiatal férfi tekintete az ő bőröndjére esett. A csörgő hang a csendben szinte harsánynak tűnt.
„És lám” – suttogta Vaneau. „Ez a csörgés is a hiányról árulkodik. Valami hiányzik ahhoz, hogy csend legyen. Vagy valaki ahhoz, hogy megtalálja, ami elveszett.”
Laurent kalauz felsóhajtott. „Vaneau úr, azt gondoltam, Valcourt után egy kis nyugalmat élvezhetünk. De maga minden zajban, sőt, minden zaj *hiányában* rejtélyt lát.”
„A nyugalom, kalauz úr, gyakran csak a vihar előtti csend. És a rejtélyek néha épp a legkevésbé feltűnő helyeken rejtőznek. Például egy bőröndben, ami túl hangos ahhoz, hogy elrejtőzzön, mégis hiányzik belőle valami, ami a belső békét adná” – felelte Vaneau, eltekintve a fiatal férfiról, aki most már a csörgő poggyász tulajdonosának aggódó tekintetét figyelte. A vonat pedig, egy apró zökkenéssel, tovább robogott a távolban Beaumonthoz közelebb, a rejtélyek újabb állomása felé.