276/3. Új rejtély a hálókocsin — A suttogó hiány

„Ugyan, Vaneau úr, most már csak… képzelődik!” – mondta Monsieur Dubreton, hangjában a megnyugvás halvány reménye, ami azonnal elpárolgott. Bár a Valcourt-i események lezárultak, a feszültség továbbra is érezhető volt a hálókocsiban.
„A képzelet, Dubreton úr, gyakran csak a valóság előfutára” – felelte Vaneau, tekintetével továbbra is a folyosón, ahol a fiatal férfi mozgott. „Főleg, ha valaki ilyen… kitartóan keres valamit.”
A fiatal férfi ekkor megállt egy fülkeajtó előtt. Nem kopogott, nem is nyitotta ki. Csupán feszülten állt előtte, mintha a fa erezetén keresztül próbálna üzenetet olvasni. Egy pillanatra még meg is szimatolta a levegőt, mint egy vadászkutya, aki elvesztette a nyomot.
Laurent kalauz halkan felsóhajtott. „Nincs is ott semmi. Csak Madame Dubois, aki a macskáját altatja.”
„Talán épp ez a zavaró, kalauz úr. A semmi” – mondta Vaneau. „Egy üres tér, ahol valaminek lennie kellene. Vagy valami, ami túl… illatmentes.”
„Illatmentes?” – kérdezte Dubreton úr, szinte kiköpve a szót. „A vonat tele van illatokkal! Szenes, kávé, dohány…”
„És épp ezért tűnik fel az, ami ezek közül hiányzik” – zárta Vaneau, halvány mosollyal. „Vagy épp az, ami nem illik bele. Olykor a hiány árulja el a legtöbbet.”
A fiatal férfi, láthatóan csalódottan, de nem feladva, továbbállt. Pillantása végigsiklott a folyosón, meg-megállt egy-egy utas poggyászán, mintha valami láthatatlan jelet keresne, amit csak ő lát. A hálókocsi pedig tovább robogott Beaumont felé, miközben a rejtély magvai újabb csírákat hajtottak.