276/2. Új rejtély a hálókocsin — A figyelmes pillantás

Monsieur Dubreton még épp csak fellélegzett volna, amikor Monsieur Vaneau halk, ám határozott hangja megakadt a fülében.
„A megfigyelés, Dubreton úr, nem pusztán a szemmel való látás művészete. Hanem a lélekkel való érzékelésé is.”
Dubreton úr felvonta a szemöldökét. „De most már nyugalom van. Vagy legalábbis az előző eseményhez képest…”
„A nyugalom, ahogy azt tapasztalhattuk, illékony dolog” – felelte Vaneau, tekintetével a folyosón épp eltűnő fiatal férfit követve. „Különösen, ha valaki túlságosan is figyelmesen kémleli a környezetét. Mintha minden mozdulatban üzenetet keresne.”
Laurent kalauz, aki az előző kaland után még mindig a poharát rendezgette, felkapta a fejét. „A fiatalember? Mintha valami sürgősen érdekelné. Nem tudom, miért, de az ő kíváncsisága valahogy… más.”
„A félelem is képes feléleszteni a kíváncsiságot, kedves kalauz úr” – mondta Vaneau, elmosolyodva. „A rettegés néha a legjobb detektívet szüli, még ha maga sem tud róla.”
Miközben a vonat zökkenőmentesen szelte a kilométereket, Valcourt állomás már messze a hátuk mögött maradt, és Beaumont felé robogott, a hálókocsi láthatatlan hálója mintha egy új, feszült csendet ölelt volna körbe. A fiatal férfi kíváncsi pillantásai pedig, mint apró, éles tűk, már el is vetették a következő rejtély magvait.