274/4. A zörgő kincs — Az illékony aroma

Laurent kalauz sóhajtva pillantott a plafonra, mintha onnan várná a bölcsességet. „Sziszegés, Monsieur Vaneau? Talán az idős hölgy valami egzotikus teafőzőt csempészett fel, vagy egy gőzüzemű miniatűr szövőgépet.”
Vaneau elgondolkodva bólintott. „A gőzüzemű szövőgép… érdekes felvetés, Laurent. Bár a textilipar legújabb vívmányai ritkán követelnek ilyen diszkrét működést a hálókocsikban. És a tea… az idős hölgy fülkéjéből eddig inkább a fém zörgése, nem pedig a mandarin illata.” A detektív lassan közelebb lépett az ajtóhoz, mintha a folyosó burkolatát tanulmányozná.
„Ez a sziszegés…” – folytatta Vaneau, hangját alig emelve. „…mintha egy nyomás kiegyenlítődne. Valami, ami eddig zárt térben volt, most lassan felszabadul. Mintha egy palack szelleme szellőzne.”
Laurent vállat vont, apró mosollyal. „Vagy a hölgy egyszerűen csak egy felhúzható játékot hozott magával, ami most épp leereszt. Gondolja, Monsieur Vaneau, hogy a fülke egy titkos laboratórium, ahol a jövő gőzmotorjait tesztelik?”
Vaneau tekintete elidőzött a zárt fülkeajtón. „A laboratórium koncepciója nem idegen a gondolataimtól, Laurent. Bár ha ez egy kísérlet, akkor a kísérleti alany rendkívül diszkrét. Semmi robbanás, semmi füst, csak ez a… selymes sziszegés. Mintha a csend maga is hangot adna ki. És az a korábbi ritmusváltás, az aligha egy leeresztő játékra utal. Inkább egy bonyolultabb folyamatra, ami most lépett az ‘illékony’ fázisba.” A vonat egy hosszú szakaszon robogott. A kerekek dörmögése állandó maradt, de a fülkéből érkező sziszegés mintha egyre halkabbá, élesebbé vált volna. A folyosó levegőjében ekkor valami egészen finom, de addig nem tapasztalt illat kezdett terjedni. Valami fanyar, mégis édeskés aroma, ami mintha a fém és a levegő találkozásának terméke lenne.