274/3. A zörgő kincs — Az új ütem

Vaneau fejét kissé oldalra billentette, mintha a frissen hallott, éles kattanást darabjaira akarná szedni a fülében. A résnyire nyitva maradt ajtó most még inkább mágnesként vonzotta a tekintetét. A korábbi monoton zörgés egy komplexebb, szinte szinkópás ritmussá változott. Mintha egy apró gépezet új fázisba lépett volna.
„Úgy tűnik, a szerencsétlen macska – vagy ahogy ön mondja, az etetőtál – most már billentyűs hangszerré is avanzsált” – jegyezte meg Laurent kalauz, szarkazmussal elegyített rezignációval. „Vagy talán egy miniatűr óragyár rejtőzik abban a dobozban, Monsieur Vaneau, és most épp a tizenhármas számot üti.”
Monsieur Vaneau nem reagált azonnal a kalauz humorára. Lassan, megfontoltan közelebb lépett a fülke ajtajához, de nem olyan közel, hogy Madame Dubois észrevegye. Fülét a rés felé fordította, szemei pedig a folyosó végtelenjét fürkészték, mintha a hangok vizuális nyomát keresné.
„A tizenhármas szám, Laurent, ritkán jelzi az idő múlását, sokkal inkább egy esemény bekövetkeztét” – mondta végül. „És ez a kattanás… ez nem egy egyszerű rugó feszülése vagy egy macska mancsának koppanása. Inkább egy retesz, ami elfordult. Vagy épp egy mechanizmus, ami felszabadult.” A vonat lendületesen vágott át egy alagúton, és a hirtelen megnövekedett zajban egy pillanatra elnyelte a fülkéből érkező rejtélyes ritmust. Amikor a szerelvény kiért a sötétségből, a zörej ismét felerősödött, de most sokkal inkább egy finom, sziszegő hang kísérte, mint a korábbi fémzörgés.
Laurent kalauz kétkedve rázta meg a fejét. „Retesz? Felszabadult mechanizmus? Attól tartok, Monsieur Vaneau, túlságosan is mélyen beleássa magát egy idős hölgy… nos, a kincsesládájába. Lehet, hogy csak a kötőtűi dörzsölődnek egymáshoz valami különösen bonyolult mintát kötve, és most épp egy új fonalat vett elő.”
Vaneau halványan elmosolyodott. „A hölgyek kötőtűi ritkán produkálnak ilyen precíziós hangokat, Laurent. Főleg nem ilyen… illékony sziszegést. Ami az előbb még fém volt, most mintha levegővé vált volna. Egy doboz, ami zörögve indult, és most sziszegve folytatja útját. Igazán sokoldalú ‘kincs’.” Tekintete ismét a fülke ajtaja felé siklott, mintha a sziszegő hang maga is egy láthatatlan üzenetet hordozna. A vonat tovább robogott, és a rejtély egyre bonyolódott a gördülő kerekek monoton ritmusában.