274/2. A zörgő kincs — Rejtélyes ritmusok

Laurent kalauz, aki nem volt híve a túlzottan kifinomult elméleteknek egy egyszerű csörgő doboz kapcsán, megvonta a vállát. „Vagy csak egy adag, különösen izgága macska, Monsieur Vaneau. Madame Dubois híres a cicái iránti rajongásáról. Talán most a cicákhoz tartozó ezüst etetőtálak zörögnek ilyen… metronómikus pontossággal.”
Monsieur Vaneau halványan elmosolyodott. „A macskák, Laurent, sokkal diszkrétebb teremtmények, mint hinnénk. Az ő csendes eleganciájuk ritkán párosul ilyen fémes, ritmikus zörejjel. És az ezüst etetőtálak, még ha tele is vannak, általában nem táncolnak a csomagban, hacsak nem egy különlegesen energikus utazótárs igyekszik épp kijutni belőlük.” Tekintete ismét a folyosó felé siklott, ahol Madame Dubois fülkéjének ajtaja résnyire nyitva maradt, és a zörgés most kissé hangosabbnak tűnt, mintha a „kincs” elégedetlenebbé vált volna.
„Remek!” – sóhajtott Laurent, kezét összedörzsölve. „Tehát, ha nem mérgező mandulaillat, akkor valamilyen felhúzó- vagy épp felrázó-mechanizmus, aminek rejtélyes célja van. Az ember már lassan azt hiszi, hogy a vonat maga valami titkos óramű.”
„Valóban az is” – bólintott Vaneau, elgondolkodva. „Egy óramű, ami folyamatosan halad, és minden megállóval újabb fogaskerekek illeszkednek bele a szerkezetébe. Csak az a kérdés, miért épp Beauregard-ban akarta valaki ezt az új 'fogaskereket' útnak indítani, és miért épp Madame Dubois gondjaira bízta.” A zörgés ritmusa hirtelen megváltozott, egy élesebb, szaggatottabb kattanás hallatszott, mintha valami apró alkatrész a helyére került volna, vagy épp kioldódott. A vonat rázkódott egyet, ahogy a sebessége tovább nőtt, mintha maga a szerelvény is egyetértene a rejtély következő ütemével.