273/3. A csöpögő táska — Courtenay-i leleplezés

Monsieur Vaneau egy zsebkendőt vett elő, óvatosan a bársonyfolthoz érintette. A mandula illata immár fojtogatóbb volt, édes és keserű keveréke, ami a legtöbb ember orrát azonnal riadóztatta. „Nos, Laurent,” szólalt meg Vaneau, elvonatkoztatva a szituáció súlyosságától, „úgy tűnik, utastársunk nem a konyhai finomságokat akarta népszerűsíteni. Ez nem az a fajta mandula, amit a nagymama a süteményekbe tesz, hanem az, amit a kísérleti laborokban tartanak zárt üvegben.”
Laurent kalauz a falnak támaszkodott, mintha a gravitáció hirtelen megkétszereződött volna a nyomás hatására. „Laboratóriumi mandula? Uramisten, Monsieur Vaneau! Ez már nem is a csalogányokról szóló ártatlan komédia! Valaki a vonatunkat akarja… illatosítani? Vagy ennél sokkal, de sokkal rosszabbat? Talán az egész hálókocsit!”
A fiatal hölgy, aki eddig a mandulás illattól elfeledkezett a csalogányról, most elképedve meredt Vaneau-ra. „Az-az-az új utas! Ő! Miért tenné ezt? Mit csepegtetett? Ez nem egy véletlen baleset, ugye?”
Vaneau elmosolyodott, de a szeme sarkában halványan megcsillant valami, ami a legmélyebb figyelmet árulta el. „A véletlen néha igen… kreatív. De a ritmikusság, amivel a folyadék szivárgott, és az a sietség, amivel utastársunk távozott, nos, az már inkább a szándékos műveletre utal. Valaki nagyon is tudta, mit hagy maga után. És azt hiszem, eljött az ideje, hogy tisztázzuk a helyzetet.” Ekkor Monsieur Vaneau lassan elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, és egy pillanatig nézte a számlapot. „Pontosan tizennyolc perc múlva Courtenay állomásra érkezünk.”
A fülkében hirtelen néma csend támadt, majd Vaneau folytatta, szavait lassan, kimérten ejtve. „Azt hittük, egy ártatlan amaretto likőrről van szó, vagy egy rosszul lezárt parfümös üvegről. Ez volt a félrevezetés. De a nyers, kesernyés mandula illata… és a csepegés ritmusa nem hazudik. Utasunk, aki oly sietősen távozott, nem más, mint egy csempész. Egy olyan ritka és veszélyes anyagot szállított, melynek illata azonnal felismerhető. A táska szándékosan volt lyukasztva, hogy a folyadék lassan szivárogjon, ezzel figyelemfelkeltő üzenetet küldve. Talán egy riválisnak, talán egy célpontnak.”
Épp amikor Vaneau kimondta volna a csempész nevét, a vonat hirtelen nagyot fékezett, csörögtek a poharak, és a szerelvény lassan, komótosan begördült Courtenay állomásra. Az ajtók kinyíltak, és a peronról két, reményteljes arckifejezésű helyi nyomozó, és egy, az arcán aggodalomtól sápadt főfelügyelő lépett be.
A főfelügyelő, láthatóan kissé reszkető hangon, körbenézett, tekintete egyenesen a folyosón éppen visszaérkező szürke köpenyes utasra fúródott. „Letartóztatom Önt, Monsieur,” mondta, „veszélyes anyag csempészete és szándékos veszélyeztetés ügyében.”
Vaneau, mintha csak egy pontot tenne egy mondat végére, hozzátette: „…a titokzatos folyadék pedig nem más, mint a legtisztább, tömény ciánhidrogén oldat, amelyet a feketepiacon árultak, és amelynek épp az illata volt a védjegye.”
A letartóztatott utast elvezették. Néhány utas leszállt Courtenay-nél, mások, friss arcokkal, felszálltak. A kalauz fellélegzett, de Vaneau már a következő rejtélyre koncentrált. Egy idős hölgy, aki most szállt fel, két túlméretezett, gyanúsan zörgő dobozzal küszködött, és az arca valami titokzatos izgalmat rejtett. A vonat ajtajai becsukódtak, és a szerelvény elindult a következő állomás felé, a messzeségbe, újabb kalandok elébe.