273/2. A csöpögő táska — Mandulás nyomok a bársonyon

Monsieur Vaneau tekintete megállapodott a folton. Igen, ez nem teavíz. „Nos, Laurent,” mondta Monsieur Vaneau, mintha csak egy időjárás-jelentést kommentálna, „úgy tűnik, új társunk egy igen… karakán illatú italt hozott magával. És nem is annyira jól záródó edényben.”
Laurent arcán tovább mélyült a riadalom. „Istenem, Monsieur Vaneau! Elég volt a csalogányból! Most nitroglicerin, vagy valami mandulaízű mérges gáz? Talán egy felrobbantott parfümös üveg, ami lassított felvételben szivárog?” Kezei remegve markolták a kalauz sapkáját.
A fiatal hölgy, aki eddig a csalogányát dédelgette, most felkiáltott. „Azt hittem, a bajoknak vége Savenay-le-Temple-nél! Miért kell mindig valami újnak történnie? Mi van abban a táskában? Amaretto likőr, vagy valami sokkal… veszélyesebb?” Tekintete az új utasra meredt, aki épp megpróbálta még mélyebbre nyomni a táskáját a kalaptartón, de az már a bársonyülésre terjesztette mandulás birodalmát.
„Nos, kedvesem,” válaszolt Vaneau nyugodtan, „az amaretto likőr általában nem okoz ilyen feltűnést. Ez a mandula illat… sokkal nyersebb. És a csepegés ritmusa sem a véletlen műve. Mintha valami… nagyon precízen lenne adagolva.” Tekintete az új utasra siklott, aki a figyelmet érezve, hirtelen felállt a fülkéjéből, mintha sürgős dolga akadt volna. Egy pillanatra megállt, mintha vacillálna, majd sietősen elindult a folyosón, maga után húzva egy enyhe, mandulaillatú nyomot. A bársonyülésen maradt folt azonban már nem volt kicsi. Sőt, mintha egyre sötétebbé vált volna. Monsieur Vaneau szeme összeszűkült. Nem teavíz, az biztos. De mi? És miért a sietség?