272/6. A kattogó időzítő — Végkifejlet Savenay-le-Temple-ben

Laurent kalauz feszülten vezette a kis társaságot a folyosón át a poggyászkocsi felé, miközben a fülkékből kíváncsi fejek bukkantak elő.
„Nézze, Monsieur Vaneau,” suttogta a fiatal hölgy, ujjait tördelve. „Én csak a csalogányomat akarom visszakapni. Mi köze ehhez a poggyásztérnek?”
„Minden, kedvesem,” felelte Vaneau higgadtan. „A tettes rendkívül szellemesen használta ki a félelmet. Mit hittünk mindannyian? Hogy a lepecsételt fadoboz pokolgépet rejt. A félrevezetés zseniális volt: a konyhai időzítő kattogása elterelte a figyelmet arról, hogy a doboz már rég üres.”
„Üres?” kérdezte a kíváncsi fiatalember riadtan. „De hát a pecsét sértetlen!”
„Valóban,” bólintott a detektív. „De a pecsétet a lopás után helyezték fel, hogy senki se merje felnyitni. A madarat áttették egy táskába a poggyászkocsiba. Az elkövetőt egyetlen apróság árulta el: a pecséthez használt fogászati cement jellegzetes, mentolos illata, ami még most is párolog az ujjairól.”
„Ki tette?” kérdezte a hölgy feszülten.
„Nem más, mint...” kezdte Vaneau.
A vonat ekkor hatalmasat fékezett. Poharak csörrentek, az utasok egymásnak estek. A szerelvény lassan begördült Savenay-le-Temple állomására.
A hálókocsi ajtaja kinyílt, és a peronon várakozó, reményteli helyi főfelügyelő lépett be. Egyenesen a kíváncsi fiatalember elé állt.
„Letartóztatom Önt a törvény nevében, lopás és közveszéllyel való fenyegetés ügyében!” – dörögte a felügyelő.
„...fiatalúr,” fejezte be Vaneau nyugodtan, mintha a rendőrség pontosan tudta volna, kiért jön.
A tettest elvezették, a hölgy pedig boldogan szorította magához a csalogányt. A vonat ajtói becsukódtak. Miközben elindultak Nemours felé, egy új utas lépett a kocsiba, kezében egy gyanúsan csöpögő, mandulaillatú nehéz táskával. Vaneau csak figyelt.