272/5. A kattogó időzítő — Savenay-le-Temple felé

„A viasz, úgy tűnik, nem csupán egyszerű méhviasz” – jegyezte meg Vaneau, miközben ujja hegyével óvatosan megérintette a megkarcolhatatlan pecsétet. „Inkább emlékeztet valamilyen fogászati cementre vagy ipari gyantára. Rendkívül ellenálló. Akárcsak a tettes elszántsága.”
„De Monsieur Vaneau!” – suttogta Laurent, homlokát törölgetve. „Ha nem tudjuk kinyitni, hogyan derítjük ki, mi van benne? És ha... ha esetleg felrobban?”
A sötét köpenyes utas ijedten felugrott az ülésről. „Felrobban?! Ezt nem hallgatom tovább! Kiszállok a legelső megállónál!”
„Nyugodjon meg, kedves uram,” – intett Vaneau, akinek arca egyetlen rezdülést sem árult el a pánikból. „A robbanóanyagok ritkán ketyegnek ilyen egyenletes, konyhai pontossággal. Ez a hang sokkal inkább egy stopper, ami egy nagyon is precíz eseményre figyelmeztet minket.”
„Egy eseményre?” – suttogta az új kalapos utas, feszülten markolva keménykalapja karimáját. „Miféle eseményre?”
A fiatal fátyolos hölgy kétségbeesetten húzta szorosabbra finom kendőjét. „Csak a csalogányomat akarom vissza! Semmi mást!”
Émile Vaneau ekkor lassan a mellényzsebébe nyúlt, és előhúzta régi ezüst zsebóráját. Kinyitja. Egy pillanatig nézi. Majd nyugodtan megszólal:
„Pontosan tizennyolc perc múlva Savenay-le-Temple állomására érkezünk. Ahol a pecsét és a csalogány rejtélye egyszerre nyer majd magyarázatot. Laurent, kérem, készítse elő a csomagtér kulcsát. A megoldás ugyanis ott rejtőzik.”