272/4. A kattogó időzítő — A kemény pecsét

Monsieur Vaneau folytatta, figyelmen kívül hagyva a fülkében egyre növekvő feszültséget. „Laurent, a pudinggal ellentétben ez a fadoboz le van pecsételve. Ami le van pecsételve, az rendszerint titkot rejt. Meg tudná mondani, milyen pecsét ez? Valami családi címer, esetleg egy vasútvállalat emblémája, vagy netán egy elfeledett cukrászda védjegye?”
Laurent kalauz közelebb vitte a kalitkát a szeméhez, miközben az időzítő szüntelenül, idegesítően kattogott. A fiatal hölgy összerezzent minden egyes *katt*-ra, mintha az közvetlenül az idegeit támadná. „Egy… egy viaszpecsét, Monsieur Vaneau. Nincs rajta felismerhető ábra, csak egy egyszerű, lekerekített forma. Mintha… mintha egy ujjlenyomat lenne, de túl nagy ahhoz, és túl sima.”
„Érdekes” – motyogta Vaneau, állát simogatva. „Egy ujjlenyomat, ami nem is ujjlenyomat. Egyfajta művészeti alkotás a rejtélyes csomagolásban. A zajforrás továbbra is kitartó. A fadoboz súlyos. A pecsét különös. Milyen rendkívüli cserét hajthatott végre valaki, hogy ilyen figyelmet érdemeljen?”
„De miért cserélték ki?” – kérdezte a fiatal hölgy, hangjában szinte könyörgés. „A csalogányom… az nem zörgött, nem kattogott! Énekelni szokott! Nem egy ilyen mechanikus csodabogár volt!”
„Azt hiszem, a konyhai időzítők ritkán énekelnek, kisasszony” – felelte Vaneau, anélkül, hogy elvonta volna tekintetét a dobozról. „Bár egy ügyesen felhúzott szerkezet képes lehet keringőt táncolni egy forró tűzhelyen, ha jól tudom, és az is dallamos lehet, a maga módján.”
A sötét köpenyes utas felmordult, már alig bírta türtőztetni magát. „Ennek véget kell vetni! Ez a ketyegés… lassan az agyamra megy! Egy ilyen luxusvonaton!” Az új kalapos utas is helyeselt, tekintetében a pihenés felé táplált remények teljes szertefoszlása tükröződött. „Valóban. Az ember pihenni szeretne, nem egy mechanikus kínzást elszenvedni!”
Vaneau elgondolkodva megveregette az állát. „Türelmetlenség. A türelem hiánya a modern kor egyik legfőbb rejtélye. De térjünk vissza a mi kis rejtélyünkhöz. Laurent, a pecsét vajon mennyire erős? Megpróbálná… finoman megsérteni? Egy tollszár hegyével, diszkréten.”
Laurent ismét vonakodott. „Monsieur Vaneau, ha megsérül a pecsét, az bizonyítékot pusztíthat el! Ráadásul… ez a hölgy tulajdona!”
„A hölgy tulajdona egy csalogány volt, Laurent” – mondta Vaneau nyugodtan. „Ezt a kattogó csodát valaki más cserélte el. Mi csak megpróbáljuk megérteni, miért és hogyan. Ne aggódjon, a nyomozás során néha fel kell áldozni egy-egy apró részletet a nagyobb képért cserébe. Csak egy kis karcolás. Diszkréten.”
Laurent bólintott, és egy tollszárral óvatosan megkísérelte a viaszpecsétet. A pecsét azonban rendkívül keménynek bizonyult, és alig hagyott nyomot a felületén. A kattogás továbbra is betöltötte a fülkét, gúnyosan visszhangozva a hiábavaló próbálkozást.