272/3. A kattogó időzítő — A nehéz csere

A szerelvény továbbra is szelte a tájat, a kattogás pedig egyre inkább beette magát az utasok nyugalmába.
„Laurent, megtenné, hogy közelebb viszi a füléhez?” – kérte Vaneau, hangjában a megszokott, már-már fagyos nyugalommal. „Talán a konyhai időzítőknek is van egyfajta jellegzetes ketyegése, mint az óráknak. Esetleg valami apró felirat, ami utalhat a gyártóra, vagy a… a célszolgáltatásra.”
Laurent kalauz bizonytalanul nyúlt a kalitkához, mintha egy szunnyadó oroszlánhoz közeledne. A vörös zsinór szorosan tartotta a fadobozt, az időzítő hangja pedig szinte tapintható volt. „Csak egy egyszerű, fémből készült szerkezet, Monsieur Vaneau. Nincs rajta semmi különleges… ó, de! Egy apró kar! Talán a hangerőt szabályozza?”
„Próbálja meg” – bólintott Vaneau.
Laurent óvatosan megkísérelte elfordítani a kart. Azonban az mereven állt, mintha be lenne ragasztva. A kattogás ereje nem csökkent, sőt, mintha még idegesítőbbé vált volna a sikertelen próbálkozás után.
„Lehetetlen!” – suttogta a fátyolos hölgy, aki eddig csak reménykedve figyelte a jelenetet. „Ki akarna egy ilyen hangos… dolgot? A csalogányomnak lágy, dallamos éneke volt!”
A sötét köpenyes utas, aki eddig a sarokban lapult, most feszülten megmozdult. „Ez… ez már elviselhetetlen! Egy ilyen luxusvonaton ilyen… konyhai terrort élni!” A kalapos utas is bólintott, tekintetében a félelem és az ingerültség keveréke.
Vaneau elmosolyodott. „Ah, a gasztronómia és a terrormező közötti vékony határ. Laurent, ha a hangerő nem szabályozható, akkor talán a szerkezet maga rejti a megoldást. A fadoboz… próbálja meg finoman megrázni. Nem erősen, csak annyira, hogy érezzük, mi van benne.”
Laurent, bár láthatóan vonakodva, de engedelmeskedett. Óvatosan felemelte a kalitkát, és finoman megrázta. A doboz belsejéből tompa, de súlyos koppanás hallatszott, mintha valami nehéz, tömör tárgy gurult volna benne. A kattogás ritmusa ettől nem változott.
„Ez… ez nem üres, Monsieur Vaneau” – mondta a kalauz. „És nem is valami puha. Mintha… mintha egy kő lenne.”
„Vagy egy igen rosszul megőrzött puding” – jegyezte meg Vaneau, szárazon. „Mindenesetre, a zajforrás és a rejtély súlypontja egyre inkább körvonalazódik. És a fátyolos hölgy csalogánya, feltételezem, nem volt ilyen súlyos.”