272/2. A kattogó időzítő — Cserebere a kalitkában

Vaneau tekintete a kalitkában lévő, vörös zsinórral átkötött fadobozra siklott.
„A szentpétervári csalogányoknak bizonyára remek az időérzékük, ha ennyire precíz időzítőre van szükségük” – jegyezte meg Vaneau, hangjában a megszokott, szinte már nyugtalanító higgadtsággal. A fiatal fátyolos hölgy kétségbeesetten kapkodta a levegőt.
„De ez nem az enyém!” – kiáltotta, elcsukló hangon. „A csalogányom, azt mondom! Aranyból és ékszerekből készült! Ez itt... ez csak egy közönséges konyhai időzítő, egy fura dobozzal!”
Laurent kalauz, aki az előző percek izgalmai után épp csak kezdett volna felocsúdni, most még nagyobb zavarba jött. „De Mademoiselle, miért cserélte volna ki bárki is egy ilyen értékes tárgyat egy... egy sütőórára?”
Vaneau lassan bólintott. „Valóban. A csereügyletek általában a profitról szólnak, nem pedig a gasztronómiai segédeszközök népszerűsítéséről. Laurent, megtenné, hogy közelebbről is szemügyre veszi a dobozt? Különösen azt a vörös zsinórt.”
A kalauz óvatosan közelített a kalitkához, mintha a doboz bármelyik pillanatban felrobbanhatna. „Lepecsételt... és a zsinór szorosan köré van tekerve. Semmi felirat, Monsieur Vaneau. Csak ez a furcsa, kattogó óra.”
A fiatal fátyolos hölgy még mindig reménykedő tekintettel nézett Vaneau-ra, bár arca eltorzult a félelemtől. „Nincs... nincs valami ötlete, Monsieur? Ki tehet ilyet? És miért? A csalogányom!”
„A motivációk néha bonyolultabbak, mint a mechanizmusok, Mademoiselle” – felelte Vaneau, miközben tekintetét a dobozról a hölgyre emelte. „De mielőtt a megfejtéshez érnénk, talán érdemes lenne kideríteni, hogy ez a konyhai óra miért is ilyen hangos.”
A szerelvény továbbra is szelte a tájat, a kattogás pedig egyre inkább beette magát az utasok nyugalmába.