270/7. A rézhenger gravírozása — Hűvös vizsgálat a fülkében

Laurent óvatosan feltárta a fülke ablakát, mire a hűvös éjszakai levegő kisöpörte a még szálló kék gőz utolsó foszlányait is. A szürkekendős utas egyre feszültebben figyelte a kalauz kesztyűs kezében pihenő finom rézhengeteget, amely most csendesen hallgatott.
– Látja? – mutatott Vaneau a fémhenger felületére, amelyen apró, szinte láthatatlan karcolások rajzolódtak ki. – Nem robbanószerkezet ez, kedves hölgyem, hanem egy rendkívül bonyolult, mechanikus adattároló. Vagy talán egy egyedi kulcs.
– Egy kulcs? – kérdezte a nő szaggatottan, miközben két kézzel szorította szürke köpenyének gallérját. – De én csak egy örökségből származó ékszerdobozként vásároltam! Azt mondták, régiségeket tartalmaz...
– A régiségeknek megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy néha jelenidőben kezdenek el működni – jegyezte meg Émile Vaneau, miközben elővette zsebéből az apró nagyítóját. – Laurent, tartsa egy kicsit közelebb a lámpához.
A kalauz szót fogadott, bár tartása még mindig feszült maradt.
– Uram, ha ez egy kulcs, mit nyit? A hálókocsi ajtajai mind közönséges rézzárral működnek.
– Nem a vonatot nyitja, kalauz úr – csúsztatta közelebb tekintetét Vaneau a hengerhez. – Hanem azt a dobozt, amelyet az előbb hatástalanítottunk. Nézzék csak ezt a finom gravírozást: egy címer, amely alatt egyetlen betű áll. Egy 'M'.
A szürkekendős nő arca elfehéredett.
– 'M'? Az nem lehet... Hiszen a megrendelőm vezetékneve teljesen más volt!
– Akkor úgy tűnik, ön sem tudta pontosan, mit szállít – állapította meg Vaneau száraz eleganciával. – A rejtély most kezd igazán figyelemreméltóvá válni.