270/6. A rézhenger titka — A teáskanna bravúrja

Laurent kalauz óvatosan megdöntötte a rezes teáskannát. Egyetlen fénylő vízcsepp gördült le a csőréről, hajszálpontosan a ketyegő ládika felső rézgombjára. A hatás azonnali volt: a neonkék gőz egy éles, sértődött szisszenés kíséretében elillant, s a fülsiketítő kattogást hirtelen felváltotta egy lágy, zümmögő dallam, akárcsak egy elfinomult zenedoboz utolsó akkordjai.
– Nos – igazította meg a gallérját Monsieur Vaneau –, úgy tűnik, a szerkezet jobban kedveli a teát, mint a teátrális drámát.
A szürkekendős nő tágra nyílt szemekkel bámult a dobozra, amelynek alsó fémpereme halk pattanással kinyílt, s belőle egy apró, áttört mintás rézhenger gurult ki a szőnyegre.
– Ez... ez lehetetlen – suttogta a nő, de a hangjából már hiányzott a korábbi pánik, átadva helyét a teljes értetlenségnek. – A nyomásszelepnek ki kellett volna robbannia!
– A fizika törvényei szerencsére ritkán tanulmányozzák a riadt tulajdonosok előfeltételezéseit – jegyezte meg Vaneau derűs nyugalommal. – Laurent kalauz úr, a teáskanna megtette a kötelességét. Most már biztonsággal megvizsgálhatjuk, miért keltett akkora riadalmat ez a rendkívül elegáns, ám annál zajosabb finomszerkezet.
Laurent megkönnyebbülten sóhajtott, miközben óvatosan lehajolt a rézhengerért.
– A vasúti szabályzat negyedik melléklete nem tartalmaz részletes utasítást a zenélő rézhengetegről, uram – mondta a kalauz –, de a fülke szellőztetését mindenesetre elrendelem.