270/4. A zár kattanása — Látogató a homályban

Az ajtó halk kattanással kitárult, s a folyosóról vékony fénysugár hasított a neonkék sűrűségbe. Az ajtónyílásban egy magas, szögletes alak körvonalazódott, kezében nem fegyverrel vagy zseblámpával, hanem egy egészen közönséges réz teáskannával.
– Elnézést a zavarásért – szólalt meg egy rekedtes, de rendkívül udvarias hang. – Laurent kalauz vagyok. Észrevettem, hogy a fülke jelzőfénye szentjánosbogár-kékre váltott. Ez általában azt jelenti, hogy vagy teadélutánt tartanak, vagy elszabadult valamilyen kísérleti szerkezet. Parancsolnak egy kis forró vizet?
– Bámulatos meglátás, kalauz úr – jegyezte meg Monsieur Vaneau, miközben zsebkendőjével finoman megtörölte az orrát. – Bár a teavíz helyett jelenleg egy egyszerű szellőztetésnek jobban örülnénk.
– Nem szabad kinyitni az ablakot! – kiáltott fel a szürkekendős nő, és sálját még szorosabban a doboz köré tekerte. – A huzat aktiválja a másodlagos rugószerkezetet!
– Ó, te hát rugós! – hüledezett az energikus úr, miközben csörgő poggyászát a lábához húzta. – Remélem, nem fog röpködni, mint a múltkor a feleségem kalapdoboza!
– Nyugalom, uraim és hölgyeim – emelte meg a kezét a kalauz. – Az Intercontinental Express-en szigorúan tilos a röpködő dobozok használata. A szabályzat negyedik cikkelye egyértelműen kimondja, hogy minden füstölő tárgyat a kalauzfülkében kell elhelyezni, a macskák és a gyanús rézszobrok tőszomszédságában.
– Ez felháborító! – horkant fel az elegáns hölgy. – Mi vakoskodunk itt, maga meg a szabályzattal hozakodik elő?
– A szabályzat az egyetlen dolog, ami megkülönböztet minket a vademberektől, madame – válaszolta Vaneau nyájasan, majd lassan felállt. – Különösen egy olyan vonaton, amely rendületlenül száguld Meruval felé.